KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/április
KRÓNIKA
• N. N.: A 27. Magyar Filmszemle díjai
• Szilágyi Ákos: Stalker halott Alekszandr Leonyidovics Kajdanovszkij
FILMSZEMLE
• Ardai Zoltán: Száz forintnak ötven a fele Játékfilm
• Jeles András: Vászka és a kisbaba Gothár, Szirtes
• Vajda Mihály: Tényleg van? Játékfilm
• Dániel Ferenc: Zsűritag, távkapcsolóval Dokumentumfilm
• Muhi Klára: Rövid képzelet Kisjátékfilm
• Bakács Tibor Settenkedő: Mi lesz veletek? Csajok
• Báron György: Repríz Szamba
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Megabyte és öröklét Hírnév az interneten
• Nyírő András: A netburger Infománia
• Bodoky Tamás: Egyetlen szárnycsapás Pillangó-hatás a Műcsarnokban
TELEVÍZÓ
• Almási Miklós: Globális szemek Műholdmonopoly
• Várkonyi Tibor: Privát tévék, közerkölcsök A TF 1-botrány
• Spiró György: Altatás Égi manna

• Karátson Gábor: Buster Keaton még csak száz éves
• Déri Zsolt: Adapter Beszélgetés Volker Schlöndorff-fal
• Csejdy András: Belefér az időbe Halott ember
• Bori Erzsébet: Polanski szökései A Halál és a lányka
LÁTTUK MÉG
• Hegyi Gyula: Jane Eyre
• Takács Ferenc: Értelem és érzelem
• Schubert Gusztáv: Othello
• Vidovszky György: A hetedik testvér
• Barna György: Szemtől szemben
• Tamás Amaryllis: Óvakodj az idegentől
• Hungler Tímea: Játékháború

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Buster Keaton, Beckett bohóca

Molnár Gál Péter

 

 

„Középkori szentek legendáiban találkozunk hasonló alakokkal, akik gyermeki lelkek, és akik csodát tesznek tiszta balgaságuk hivő erejével, akik előtt a levegőben áll meg a feléjük röpített gyilkos dárda.”

(Hevesy Iván)

 

 

Anarchista merénylő bombát vet a rendőrünnepélyen: Buster Keaton az égő kanócról cigarettára gyújt... miközben apró mókusra vadászik: roppant barnamedvével találja szemközt magát... elragadja a léggömb... lélekvesztőjén meredek vízesés felé sodródik... belekeveredik Észak–Dél háborújába... néhány a rá leselkedő veszedelmekből A nagy fapofa című, a Filmmúzeum bemutatta schnittfilmből. Bájos katasztrófák. Előszámlálásuk kevés megértéséhez.

Beszéljünk a fapofáról, aki nem volt fapofa!

Érzékeny arca finom belső árnyalatokat fejezett ki. Realista arcjátékának pszichológiai részletessége messze megelőzte korának moziszínjátszását. Ugyanebben az időben még Chaplin mimikája is vastagabban fogott.

Pedig/Mert: nem színésznek indult, hanem artistának. Céhbeli családban született 1895. (vagy: 1896.) október 4-én, a kansasbeli (vagy: kanadai) Pickway-ben, ír-skót szülőktől. Hároméves, amikor elveszti – Joseph François keresztnevét és elnyeri a Buster (szótári értelme: 1. romboló, 2. óriási dolog, 3. mulatás, 4. hencegő alak) becenevet, amit haláláig és halhatatlanságában is őriz. A Három Keaton: Joe, az apa, Myra-mama és a kisfiú akrobatikus számot adnak elő egy zengerájban. Sikeres gyermekkomikus az artista papa nevelő menedzselésében.

Összetalálkozik a hájas Roscoe Arbucle polgári nevű Fattyvel – a népszerű filmkomikussal és rendezővel – és ez a találkozás végzetesen eltéríti pályájáról. Visszautasít egy heti 250 dolláros szerződést a Schubert Színház Téli Kertjében, és az előnytelenebb – heti 40 dolláros – kötést választja: F±tty és Al St.-John mellé szegődik „másodhegedűsként”. Sorozatokat forgatnak együtt Joseph Schenck számára. Amikor az Egyesült Államok belép a világháborúba, Keaton bevonul: hét hónapot tölt Franciaországban a fronton. A fegyverszünet beköszöntével leszerel. Visszatér az Államokba. Ismét Fattyvel forgat, Majd Eddie Cline-nal társban önmaga főszereplésével rendez sorozatokat 1920–23 között a Metrónál, utóbb a First Nationalnél. Ekkoriban alakul ki állandó személyisége. Nemcsak állandó lapos filckalapját nyeri el, hanem állandó magatartását is: ő a búsképű lovag. A mélabús kiszolgáltatott, aki minden veszélyből megmenekszik. A megalázott és megszomorított megnevettető.

1923-ban az MGM-nél hosszú komédiákat kezd el forgatni. Majd kilép a Metrótól és a United Artists-nál (Chaplin, Pickford, Fairbanks cégénél) készíti el utolsó három némáját.

Hogy artistából színész lesz: természetes útja a komédiásmesterségnek. Hogy színészből rendező lesz: ugyancsak. 1914–1930 között, a filmkomédia nagy korszakában a színész egy személyben rendező is. Mint a színészettörténeti virágkorokban: a hisztrió önmagát szervezi meg. Színésznek lenni végül is: nem azt jelenti elsősorban, milyen viszonyt képes kialakítani valaki az egyes szerepekkel, hanem, hogy milyen viszonyban van a valósággal. Épp ezért másodlagos a nagy színészeknél az alkalmanként eljátszott szerep. Mondják: önmagukat alakítják. Nem így van. A valósághoz való viszonyukat alakítják, azon dolgoznak.

Richard Lester azt mondta Keatonról, a rendezőről: „A kamerát mindig ott helyezte el, ahol kell, és nincs filmjeiben egyetlen képkocka, amelyik ne volna nélkülözhetetlen a történet kibontásához.” Keaton művészi nagysága és jelentősége mégsem az általa megcsinált filmekben testesül meg, hanem abban az állandó figurában, amit költői sűrítéssel létrehozott, és amely természetesen nem egészen független filmjeitől. Ez a tragikomikus fickó „a sors labdája”, aki azonban nincs tudatában „labda voltának”. Így Hevesy Iván. És: „Dániel az oroszlánok között.”

Keaton a némafilm érettségének idején ér el a művészi csúcsra. Sikerei világméretűek. Az olasz komédia, a bécsi Hannswurst és az angol pantomim után a színészet ekkor érkezik el nemzetközi egységéhez és virágzásához. Eszperantóvá válik, mivel mellékes a verbalitás, és gesztikus fogalmazása révén nyelvek fölötti nyelvvé válik.

1929-ben a hangosfilm elhallgattatja. Letűnik. (Helyébe a Marx fivérek lépnek.) Keaton negyedszázadig Hollywood lecsúszottja, hogy csupán halála előtt dicsőüljön meg, és halála után jöjjön létre come-backje.

Franciaországban, majd Angliában próbálkozik (1934). Az oroszlános Metrónak nem kell a tragikomikus oroszlán: forgatókönyvírónak szerződteti és ötletembernek a harmadrangú Red Skelton vígjátéki alakításaihoz. Kaliforniai száműzött: Mexikóban főszerepel (1944), Olaszországban (1950); 1952–54: a párizsi Medrano cirkuszhoz szerződik, azután az angol televízióban eljátszik egy sorozatot, az ifjabb Fairbanks jóvoltából, aki a sorozat producere. Időnként hazatér: dolgozik a televíziónak és Las Vegas-i éjszakai mulatókban lép föl. Néhány filmrendező tiszteletkörként epizódszerepekhez juttatja: Billy Wilder, a Sunset Boulevardban (1950), Chaplin a Rivaldafényben, ahol az egykori néma komikuscsillag, Snub Pollard mellett ő is megjelenik egy vándormuzsikus képében. Lester A Fórumra menet fura dolog történtben (1966) egy kétségbeesett makacssággal körben futó atya szerepében léptette föl. Todd 80 nap alatt a Föld körüljének vadnyugati epizódjában (1956), indiánok üldözte gyorsvonat kalauzaként villan elő. Stanley Kramer pedig a Bolond, bolond, bolond világban (1963) bújtatja el.

A mellőztetés évtizedei súlyosan megviselték. Már 1937-ben kitör rajta az őrület, és súlyos lelki zavarokkal klinikai kezelés alá kerül. Romantikus módon azzal okolják egyensúlya megbillenését, hogy ez lett a következménye annak a megerőltető szerződési záradéknak, amely szerint nem nevethet többé nyilvánosan sem filmvásznon, sem társaságban. Gyanakodjunk: rosszul viselte a félretolást.

1957-ben elkészül a Buster Keaton története című film. A címszerepet Donald O’Connor játssza, Keaton csak szaktanácsadó saját filméletrajzában.

A hatvanas évekre azonban újra időszerűvé lesz költészete. Robert Youngson két szkeccsfilmje (A nagy korszak és az Amikor a nevetés volt a király) kiszabadítja tréfáit a filmarchívumokból. Sikert arat. Lekörözi Chaplint. Samuel Beckett megírja számára a Filmet, amit Alan Schneider rendez meg (1964). Ennek nyitó fejezete: „Az utca. Nyílegyenes. Mellékutcák, kereszteződések nincsenek. Idő: körülbelül 1929... – munkások mennek ráérősen a munkába. Valamennyien egyazon irányba tartanak, és mind kettesével... végül T (ez Keaton) is belép a látómezőbe, vakon siet végig a járdán, a fal mentén, a többiekkel ellenkező irányba. Hosszú, sötét télikabátban van (míg a többiek mind könnyű, nyári öltözetben).”

Emberek egy irányban, Keaton velük öntudatlanul szemben: ez A generális (1926) híres, iskolát teremtő futása. Carné: A szerelmek városa végén Baptiste (Barrault) a Boulevard du Temple ujjongó áradatában fuldoklik, s a többiek boldogságával ellenkező irányban keresi örökre eltűnt szerelmesét. Az egyszerű mechanikus ötlet (Carnénál) átpoétizálódik és végül lecsupaszított bölcseleti helyzetként jelenik meg Beckett Film-tisztelgésében. (Értelmezhető ez akár úgy is, hogy Beckett mesterének tekinti Keatont. Filozófus a bohócot? S miért ne?! Annál inkább, mivel a Beckett-darabok előadási módja csupán Keaton-bohóctréfákként képzelhető el. Beckett filozófiai farce-ainak mélyén Keaton bölcseleti bohózatai ülnek meg. Az ír színész modellül szolgált az ír költőnek abban a tekintetben, hogy létezik egy bölcseleti komédianyelv, amelyik nemcsak a mulattatás, hanem a lényegre való rárémítés mondattanát írja ki.

Megértéséhez közelebb kerít, ha összevetjük nagy versenytársával. Claude Gauteur „anti-Charlot”-nak nevezi. Valóban ellen-Chaplin.

Chaplin hivő.

Keaton hitetlen.

Chaplin érzelmes.

Keaton érzéketlen.

Chaplin küzd.

Keaton beletörődik.

Szabatosabban: Chaplin kínlódik, Keaton pedig elviseli a csapást ugyanolyan sztoicizmussal, mint a megmenekülést.

Végül a legfontosabb: Chaplin örökös derűlátó, míg Keaton realista. Chaplin reménykedő. Mintha a gorkiji Luka csorgatna bíztató mesét a jövőről. Keaton azonban tudja, hogy a világ eszeveszett gubanc: átmeneti csak a katasztrófa, és átmeneti a megnyugvás is.

Chesterton írja: „Az őrült nem olyan ember, aki elvesztette az eszét. Az őrült az az ember, aki mindenét elvesztette, csak éppen az eszét nem... azáltal, hogy bizonyos egészséges hajlamai eltűntek, csak még logikusabbá vált.”


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/06 27-29. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7834