KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/május
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: René Clément halálára
• Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
• Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
• Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
• Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
• Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
• Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
• Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
• Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban

• Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
• Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
• Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
• Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
• Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
• Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
• Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
• Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
• Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
• Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
• Hegyi Gyula: City Hall
• Hungler Tímea: A halál napja
• Harmat György: A gyanú árnyéka
• Hungler Tímea: Tökéletes másolat
• Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
• Tamás Amaryllis: Az esküdt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Az ártatlanság kora

Hazugságok iskolája

Koltai Ágnes

Képmutatásba vagyok bepólyálva, és jót fog tenni, ha kihámoznak belőle. (E. M. Forster)

Martin Scorsese Edith Wharton 1920-ban írt és 1921-ben Pulitzer-díjjal kitüntetett regényét filmesítette meg. Az azonos című könyv az amerikai, egész pontosan a New York-i felső-középosztály életét; szokásait, viselkedését írja le, ahogy az a múlt század végére rögzült, majdhogynem artisztikusan kodifikálódott. A szokások bemutatása, éltető-megnyomorító ereje természetesen csupán a felszíne a regénynek.

A cseppet sem merengő, szentimentális Scorsese láthatóan nem a nosztalgiázás kedvéért választotta ezt a művet. Az ártatlanság kora szép film, amennyiben a szépen esztétikusaz, az esztétikuson pedig arányosat értünk. Megformált mű, olyan tradicionális film, mely a jellemek dinamikáján, a figurák ellentmondásosságán és a szituációk titokzatosságán nyugszik. És -jóllehet hősei állig be vannak gombolkozva – különös erotikus feszültség vibrál benne. Tulajdonképpen ez a sejtelmesség a lényege, rejtett belső kötőeleme, ez a – Forster-i értelemben vett – cselekménye.

A történet végtelenül egyszerű, mint minden szerelmi háromszögé: egy férfi és két nő kereng egymás körül. A vonzások és viszolygások, gyötrődések és önvádak, a fellángolások és a kétségbeesett lemondások örvényében kapálóznak. Össze-összekapaszkodnak, de végül mégiscsak a józan becsületesség győz: a szenvedélyre vereséget mér a köznapi tisztesség. De ne becsüljük alá a mindennapi erkölcsöt, mégha földre rántja is a romantikát (ott a helye!) és a szenvedélyes fellángolásokat. Bávatag, aki azt hiszi, hogy mindent tud az efféle históriákról.

Scorsese hihetetlen műgonddal építette fel azt a polgári világot, amelynek lefojtott levegője nemcsak a csipketerítőket, a hatalmas bársonyfüggönyöket, a selyemruhákat és a szmokingokat ülte meg, hanem e kor valós és költött figuráit is. A sznobérig, az eleganciába rejtett hazugság, a finomkodás, a boldogtalanság, a letagadott érzelmek légkörét idézi meg a rendező. Majdhogynem kézzelfoghatóan valós ez a világ, s szinte megcsapja orrunkat a naftalin és a parvenü gazdaság émelyítő illata. Ám ez csak a díszlet. Ami a pompás enterieurökben zajlik, az időn és téren túllép: az maga az örök emberi dráma, amit, úgy tűnik fel, nem lehet elégszer megmutatni.

E. M. Forster tíz évvel korábban, 1910-ben írta meg Szellem a házban című regényét. A könyv előképe Az ártatlanság korának, amint a belőle készült film a Wharton-adaptációnak. Ezek a regények és mozgóképes változatuk úgy térképezik fel a szeretetet, a gyűlöletet, a megalkuvást, az árulást, a vágyakozást, az unalmat és a kihűlt szerelmeket, mint térképész az ismeretlen földrészt. Precízen és hajthatatlan türelemmel. Nem hiába. Mert végsősorom nagyon egyszerű dolgokhoz vezetik vissza a nézőt-olvasót: az emberekkel mindig ugyanaz történik. Attól emberiek az emberi drámák, hogy ősidők óta ismétlődnek (szakasztott ugyanúgy), de nem unhatjuk meg őket, mert a véletlen, a kapcsolatok ceremóniamestere, őrangyala és rontó ördöge bujkál előlünk.

Az elmúlt két évben három rendező is olyan regényhez nyúlt, mely bátran merül el a mindennapok érzelmeiben (James Ivory, Sally Potter, Martin Scorsese). A Szellem a házban, az Orlando és Az ártatlanság kora a maga nagyon tradicionális formájában, már-már dermedt hagyománytiszteletében, dramaturgiájában és cselekményvezetésében nem iskolateremtő alkotás, mégsem lehet filmmúzeumba zárni őket. Ahogy felépítenek egy-egy érzelmet, gesztusaiban mutatják meg a nyiladozó szerelmet, ahogy a vágy sűrű atmoszféráját érzékeltetik, az páratlan. Kisléptékű művek, de hiszen erről is szólnak: csak a kis világok lüktetnek, csak a teljességükben végigélt kis érzelmek érzelmek, csak a kis igazságok átláthatók, s mi magunk is kisebbek vagyunk. Nagyra növesztett egónk árnyékában nyüzsgünk, de ha szerencsénk van, visszatalálunk önmagunkhoz. Ami ezen az emberléptékű körön kívül esik, könnyen válhat hazugsággá, képmutatássá és álságos erkölcsi kényszerré. Ezért lehet olykor kiegyezni a köznapi tisztességgel.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1050