KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/május
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: René Clément halálára
• Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
• Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
• Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
• Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
• Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
• Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
• Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
• Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban

• Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
• Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
• Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
• Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
• Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
• Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
• Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
• Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
• Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
• Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
• Hegyi Gyula: City Hall
• Hungler Tímea: A halál napja
• Harmat György: A gyanú árnyéka
• Hungler Tímea: Tökéletes másolat
• Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
• Tamás Amaryllis: Az esküdt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar film

Jeles András

J. A. három mondata

Kovács András Bálint

Jeles András kiállítása a Vörösmarty moziban látható. Balassa Péter írása a kiállítás megnyitójára készült, Gelencsér Gábor, Forgách András és Kovács András Bálint cikke pedig a kiállítás katalógusa számára.

 

 

„Nincs semmi, ami jobban megzavarta volna a filmesek agyát, mint a „filmszerűség”

 

Jeles András filmjei: filmek. Nem filmszerűek. Nem valaki másnak vagy másoknak az elképzelései, nem teljesítenek semmilyen kívánalmat. Mindig valamilyen kívánalom margóján készülnek. De nem paródiák, hanem marginalizált konvenciók: „a dokumentarista játékfilm” (A kis Valentino), „a munkásfilm” (Álombrigád), „a nagy magyar irodalmi mű filmi adaptációja” (Angyali üdvözlet).

Bódy Gábor mindig a filmet kereste. A kifejezési formákat „marginalizálta”, vitte következetesen jelentésük legszélső határáig, hogy így próbáljon meg belőlük értelmet csiholni. Jeles az ellenkező irányból indult el: mindig a filmet próbálja meg lehántani a dolgokról. Bódy kívülről, a kiürült konvenciókon keresztül próbált meg befelé hatolni a jelentés felé, Jeles belülről, a jelentésből próbál meg kitörni, próbálj a átverekedni magát ugyanazon a kérgen. Ha Bódy tovább bírja, nem mentek volna el úgy egymás mellett, hogy legalább ne integessenek a másiknak.

A „filmszerűség” egy kor vagy ízlésvilág konvenciója. Megmondja, hogyan kell filmet készíteni, és nézni. Segítség dilettánsoknak és kiszikkadt kritikusoknak. Aki a filmszerűséget keresi, magát akarja korlátok közé szorítani. Bódy tudta ezt, és amikor valamit fölépített, rögtön le is rombolta. Jeles nem filmben gondolkodik, hanem spirituális képekben. Nem az egyes konvenciók hatalmát akarja megtörni, hanem a filmét mint matériáét, hogy megmutathassa a benne rejtőző szellemit.

 

„Megrázó paradoxon: ha a formán átüt önnön matériája, ha a médium legsajátabb kvalitásait tárja fel – akkor szinte kilép önnön lehetőségei köréből és egy idegen tartomány, egy másik művészeti ág nyelvéhez közelít.”

 

Jeles filmen színházat csinál, színházban filmet. A filmtörténet nagy pillanatai azok, amikor a film túllép önmagán, filmszerűtlenné válik, festészet, zene, irodalom, színház, performance vagy vallási rítus lesz belőle. A film akkor válhat művészetté, ha a hagyományos érzékelésformák szellemi terében tud mozogni. Egyébként csak az élet szerkesztett, rövidített megismétlése. A mai filmekkel az a baj, hogy a filmet mint hagyományt tekintik szellemi képnek, de j nincs koncepciójuk arról, hogy ez a hagyomány hogyan viszonyul a kultúra más dimenzióihoz. A francia új hullámosok jöttek rá arra, hogy a film is része immár a szellemi hagyományoknak, de azt is tudták, hogy ezt a helyet ki kell harcolni egy erős kulturális konvenciórendszerrel szemben. A mai filmek nem küzdenek semmiért és semmivel szemben. Nem félnek semmitől és nem akarnak semmit. Talán csak emlékezni és álmodozni szeretnek. Az összes elfojtással a hollywoodi pszichoterápiás osztály küzd meg. Hollywood vállalta magára összes elfojtott és beteges késztetéseink karbantartását. Az elmúlt évtizedben talán csak az angolok – Greenaway, Jarman, Davies, Frears – voltak képesek arra, hogy lelki bajaikról ne filmszerű képet alkossanak. Hogy fényképalbumot, festményt, színházat vagy karnevált lássunk, amikor hozzájuk megyünk moziba. Nem filmet akarunk látni, hanem filmen megjelenő álmot.

 

„Akik komolyan vonzódnak a filmhez, minden bizonnyal az elmúlás megalázottjai.”

 

Jeles alakjai nem tudják magukról, hogy semmik és megalázottak. Kétségbeesve küzdenek az életért egy olyan játékban, amelynek nem ismerik a szabályait, és amely minden fordulatnál becsapja őket. Jeles filmre viszi őket, hogy elmúlásuk megalázottsága -számukra anélkül fejeződik be az élet, hogy elkezdődött volna – a film örök visszatérésében kapjon enyhülést. A filmben vigasztalást találnak mindazok, akik számára az örökkévalóság csupán az életről szövögetett álmok végtelen sorozata. Akik számára minden egyes pillanat elmúlása végtelen csapás, mert ezáltal kielégületlenségük tetéződik, azok számára a pillanat visszahozásának lehetősége, az elmúlással űzött játék, amely megszüntet mindenfajta véglegességet (még ha ezzel relativizál is mindenfajta értéket), bódító csábítás.

Miért lett a hatvanas-hetvenes évek legtehetségesebb és legfrivolabb izraeli rendezője, Uri Zohár orthodox rabbi és égette el minden filmjét? Vajon ennyire elege lett a múló pillanatok előli állandó menekülésből? Vagy nem találta meg azt a hangot, amelynek segítségével épp ez a megalázottság lett volna megfogalmazható? Egy biztos: akik ezt igazán megértik, mind azon a határon vannak, még ha nem lépik is át, hogy örökre hátat fordítsanak a filmnek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/05 11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1254