|
Év
1996/május
|
KRÓNIKA
Bikácsy Gergely: René Clément halálára
Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban
Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
Hegyi Gyula: City Hall
Hungler Tímea: A halál napja
Harmat György: A gyanú árnyéka
Hungler Tímea: Tökéletes másolat
Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
Tamás Amaryllis: Az esküdt
|
|
|
|
|
|
|
MoziA pinceKovács Bálint
Im
Keller – osztrák, 2014. Rendezte: Ulrich Seidl. Írta: Veronika Franz és Ulrich
Seidl. Kép: Martin Gschlacht. Gyártó: Coop99 / MMK Media / Ulrich Seidl Film.
Forgalmazó: Cirko Film Kft. Feliratos.
81 perc.
A pince
című dokumentumfilm lehetne Ulrich Seidl magnum
opusa, eddigi filmjeinek összegzése, hiszen az osztrák halálmadár egész
pályája során az emberek metaforikus pincéiben kutakodott: megmutatta, mit
akarunk titokban tartani, mit szégyellünk, mit rejtünk el normális esetben
mások szeme elől. A metaforát most lefordította a valóság nyelvére, hogy
kiderítse, mit csinálnak az emberek a házaik alagsorában.
A
megközelítés és a formanyelv lényegében ugyanaz, ami Seidl minden filmjére –
fikciósra és dokumentumra egyaránt – jellemző. A szenvtelenül hideg, gondosan
komponált, mindig szimmetrikus állóképekkel tarkított, sokszor statikus
kamerával felvett jelenetek a naturalizmussal, hiperrealizmussal akarnak hatni:
a tabukat nem ismerő beállítások kényelmetlen fészkelődésre késztetnék azt a
nézőt, aki nem makacs önismétlést lát bennük, hogy kizökkenjenek és kénytelenek
legyenek a filmek által magukba nézni. A kamera kényelmesen elidőz a szubmisszív
férfi heréjére erősített több kilós súlyokon, a szereteten, ami megcsillan a
Hitler-festményről áradozó, privát náci emlékszobát fenntartó férfi szemében,
vagy a szadista férfin, ahogyan a korosodó, nem épp Hollywood-kompatibilis
testalkatú szub barátnője meztelen fenekét és széttett lábát pálcázza, később
pedig a kamerával szembeállított férfi aprócska péniszén.
Csakhogy
a máskor olyan tökéletesen kidolgozott hatásmechanizmus ezúttal megbicsaklik,
és gyakorlatilag az egész film öncélúnak tűnik. Seidl ugyanis nem talál
semmilyen vezérelvet, amely megindokolná, miért szerepelnek egyazon filmben a
rasszista sportlövészek és a magányában műanyagbabát babusgató nő. Mintha a
jelenetszelekciót csak az érdekességfaktor befolyásolta volna, és nem az, hogy
kiderüljön általa, mi is a rendező filmmel átadni érdemes, egyéni közlendője,
sajátos nézőpontja a világról.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 20 átlag: 5.6 |
|
|
|
|