Krónika

Jean Marais (1913–1998)

Ádám Péter

Amikor felmászik a puszta falon a várkastély tornyába, odafent a magasban kilazul egy kő, és csak az utolsó pillanatban sikerül, ügyes csípőmozdulattal, visszanyernie az egyensúlyát: Jean Marais mindig is büszke volt rá, hogy kaszkadőr nélkül forgat minden nyaktörő jelenetet. Szőke üstöké lobog a szélben, hol nekifutásból, hol az emeletről veti magát a nyeregbe, és csúfondáros mosollyal üti ki a kardot az ellenfél kezéből. A nyolcvannégy esztendős korában elhunyt Jean Marais, semmi kétség, megmarad örökké fiatal „jeune premier”-nek, örök hódítónak az utókor emlékezetében.

Jean Marais – ezt ő maga is többször hangoztatta – nem 1913. december 13-án született, hanem 1937-ben. Ekkor ismerkedett meg Charles Dullin színiiskolájában Jean Cocteau-val, aki egyszerre volt számára apa és élettárs, mentor és jóbarát (egész életében nyíltan vállalta homoszexualitását, mégpedig olyan időszakban, amikor ez egyáltalán nem volt könnyű).

Egy kis túlzással azt is lehetne mondani, hogy Jean Marais-t tulajdonképpen Cocteau „találta ki”: nem csoda, hogy az ő filmjeiben aratta legnagyobb sikereit. A közönség, igaz, Jean Delannoy 1943-as Örök visszatérésében fedezi fel (itt viseli azt a híres jacquard-mintás pulóvert, amely egy csapásra a francia férfidivat élvonalába emelte), de legendáját az 1945 és 1960 közt forgatott Cocteau-filmek alapozták meg. Ezekben a filmekben valami különös varázs, karizmatikus kisugárzás lengi körül, amelynek furcsamód nem sok köze volt színészi képességeihez.

Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején pályája ismét felfelé ível, és sorra játssza a főszerepeket azokban a kardos-köpönyeges kalandfilmekben, amelyek nélküle dögunalmasak lettek volna. De volt ezekben a filmekben valami csodálatos koreográfia, amelynek titkát csak ő ismerte. Majd úgyszólván egyik pillanatról a másikra eltűnt a mozivászonról. Visszavonulása akár jelkép is lehetne. Annak a francia mozinak a végét jelzi, amely felett a Nouvelle Vague kongatta meg a lélekharangot. A hatvanas évek közepétől részint Alain Delon, részint az ugyancsak kaszkadőr nélkül forgató Belmondo lép majd a helyébe.

Utoljára Bertolucci Lopott szépség című filmjében láttuk, a hóbortos, mindenből kiábrándult, cinikusan bölcs műkritikus szerepében. De már az is olyan volt, mintha egy rég letűnt korszakból tért volna vissza, meglepetésképpen, néhány pillanatra...

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1999/01 02. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3909

Cikk értékelése:

szavazat: 1345 átlag: 5.1