KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/május
KRÓNIKA
• Bikácsy Gergely: René Clément halálára
• Bárdos Judit: Perczel Zita (1918-1996)
DOKUMENTUMFILM
• Bikácsy Gergely: Kecske, füst, érzelem Vita dokumentum-ügyben
• Jancsó Miklós: Azúr Szimulákrum
• Simó György: Látja? Nem látja Kerékasztal-beszélgetés
• Dániel Ferenc: Sakktáblán véres bábuk A BBC Jugoszláviája
• Bori Erzsébet: Mögötte fut a filmes Doc’est: kelet-nyugati dokumentumok
• Földényi F. László: Buñuel tekintete Föld, kenyér nélkül, 1932
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Nagy expedíciók, kis felfedezések Berlin
• Bikácsy Gergely: Üdvhadsereg, Szodoma, Gomorra Filmeurópa Londonban

• Csejdy András: Kis cigaretta, valódi, finom Füst; Egy füst alatt
• Bokor Nándor: Hitchcock tetthelyein Helyszíni szemle
• Ádám Péter: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
• Kovács Ilona: Napóleon, a médiasztár Egy mítosz alakváltozásai
1895–1995
• Molnár Gál Péter: Mozi a szállodában 1896. május 10.: az első magyar filmvetítés
TELEVÍZÓ
• Gelencsér Gábor: Befelé táguló kör Ezredvégi beszélgetések
• Sneé Péter: Mindig akadnak kivételek Beszélgetés Árvai Jolánnal az FMS-ről
LENGYEL FILM
• Kovács István: Az átvilágított ember Krzysztof Kieslowski emlékezete
KRITIKA
• Spiró György: Jó film, rossz cím Hagyjállógva Vászka
• Lukácsy Sándor: Ne feledd a tért... Mondani a mondhatatlant
• Ardai Zoltán: Lagerfeld megússza Prête-à-porter – Divatdiktátorok
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Valaki más Amerikája
• Hegyi Gyula: City Hall
• Hungler Tímea: A halál napja
• Harmat György: A gyanú árnyéka
• Hungler Tímea: Tökéletes másolat
• Sneé Péter: Bűnbeesés ideje
• Tamás Amaryllis: Az esküdt

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ellenfény

Kinek mozog a mozgókép?

Dániel Ferenc

 

Most, hogy sikerült tető alá hozni a Magyar Mozgókép Alapítványt, és a hazai filmszakma léte (legalábbis egy időre) biztosítottnak látszik, kételyeimet vagy vitatható vélekedéseimet egyszerű állításokban megfogalmazhatom (mivel a tények mindig erősebbek a szentenciáknál); s nem érhet vád, hogy súlyos érdekeket sértek. Lévén a filmkultúra munkása, elkötelezettje, ez utóbbi nem is áll szándékomban. Az alapítványi törzstőke 811 32 millió forintjánál, ezen életmentő összegnél szinte tekintélytkeltőbb, hogy a magyar filmélet majd’ minden szegmentuma beleadta a magáét, az életre akarván szavazni, a gesztus szép; de ettől a jövő és a jövőbeni érdekmegosztás kelthet aggályokat.

A törzstőkébe bevitt szellemi apport, szakértelem, goodwill egyetértésre vall, miszerint a magyar filmművészet önértékű, szerves részét képezi a kultúrának (a huszadik századi, magyar, európai, közép-európai kultúrának), hogy megkülönböztetett szerepet tulajdonít az alkotásnak, az alkotói életműveknek (mondjuk, Huszárik Zoltántól Bódy Gáborig). Gondolom, abban is egyetértés van, hogy megvonják a kormányzattól a kultúra-ölés jogosítványát. Hogy kétségessé tegyék a piaci érdek uralmát a művészet-teremtés felett. Hogy nyomatékosítsák: egyetlen nemzedéknek vagy parlamentnek sincs arra felhatalmazása, hogy időszerű válságát egyetemes értékek elkótyavetyélésével oldja meg. A Goyák nem eladók. Az Elégia nem kiárusítható, aminthogy nem kerülhetett dob alá Jaques Tati életműve sem.

Mármost az egyetértésen túl, a tisztánlátás kedvéért ki kell mondani: a magyar filmművészet sohasem volt azonos a nemzeti filmgyártással. Lehetett annak éllovasa (némelykor), tűrt hányada vagy mellékterméke (többnyire). A „magyar film”, az „elkötelezett film” a „nemzeti sorskérdéseket felvető film” szinte kivétel nélkül fedőnevek voltak, egy értékezavart, túlhaladott, öntévesztésig átpolitizált korszak fedőnevei, ma már annyit sem állítanak, mint történetesen a „cseh új hullám”, nem beszélve a filmkultúrában honos nevezéktanról. Amikor filmről beszélünk, alkotóikat nevezzük meg: Werner Herzog, Marco Ferreri, Carlos Saura, Don Luis Buñuel, Andrej Wajda, Nyikita Mihalkov, Jiři Menzel és így tovább.

A tisztánlátás kedvéért újra és újra ki kell mondani: semmiféle érvényes sugallatunk nincsen egy majdani filmremekmű létrejöttéről, ellenben látnoki képesség nélkül állítható: ha születik alkotás, amelynek értékét egyszeriben nem lehet elvitatni, az is töredékét képezi majd a filmgyártásnak. A különbségtétel a múltban is időszerű volt, mert a művészet rangját legtöbben bitorolták, ma azért égetően időszerű, mert nagy a kísértés, hogy művészet orvén, annak leple alatt birtokolják a nemzeti filmgyártás „adandó termelőképességét”.

Állításaim értelemszerűen tételezik, hogy ezt a bizonyos termelőképességet nem volna üdvös önfelszámolni, se koncul odavetni pénzügyi hatalmasságoknak. Ám magukban hordozzák a leltári kérdést: miből is tevődik össze a nemzeti filmgyártás?

Történetesen műtermekből – megfelelő számú, gyakorlott díszletmunkással, világosítókkal. Hangrögzítő berendezésekből – mértékarányosán tevékenykedő, nagytapasztalatú hangmérnökökkel. Felvevőgépekből – gondosan kiképzett operatőri csapatokkal. Vágószobákból – kifinomult látású vágókkal és így tovább... Összességében a filmgyártás dologi javakat jelent és szaktudást. Ahogyan azt egy külföldi filmvállalat, a Pentafilm igazgatója megfogalmazta: „...például a Pannónia Filmstúdióban és a Mafilm műtermeiben óriási gyártási kapacitás áll kihasználatlanul. Félő, hogy megrendelés híján szétszélednek a kiváló alkotók, s föloszlanak azok a szellemi műhelyek, ahol több évtizedes szakmai tapasztalat halmozódott föl.” (Beszélgetés dr. Sólyom Gáborral, a Pentafilm igazgatójával; Magyar Hírlap, 1991. április 27.). Nos, a leltár a gyártási képesség alkotó tételeit tartalmazza, de kívül rekeszti mindazt, ami a filmen élősködik vagy a filmgyártásból akar megélni.

A nemzeti mozgóképgyártásnak e terméketlen, élősdi hányada többé-kevésbé ismert. Közszájon forognak a történetek úgyszólván ki sem józanodó stábokról. Mihaszna forgalmazói léhűtőkről. Kétes együttműködési szerződésekről. Stúdiótanácsbeli osztozkodásokról. A potenciális néző semmibevételéről. A ma „kihasználatlan gyártási kapacitás” eredete nem vész homályba, ott rejlik az minden illetéktelenül szerzett honoráriumban, minden leforgatott ópusz pazarló költségvetésében, a gyártási hókuszpókuszokban és gyári trükköcskékben. A felelősség azonban nem egyenlően oszlik meg produkciós taxisofőr, dramaturgiai tanács, stúdióvezető, igazgató között. A döntéshozatali grádicsokon elfoglalt helyük szerint a magasabb beosztásúak felelősebbek a csődért, s tőlük nem várható, hogy tevékeny részt vállaljanak bármiféle, újonnan szervezett filmgyártás irányításában. E tekintetben mindegy, hogy eredetileg honnan jöttek, hogy mi a képesítésük, hogy mi a rangjuk.

Sarkalatos vétségeik tömören megfogalmazhatók: részük van abban, hogy a hazai néző elpártolt a magyar filmtől; hogy a komoly együttműködési ajánlatok megválaszolatlanul maradtak; hogy a nemzeti filmgyártás és a nemzeti televízió összefogása nem vált valósággá (legföljebb alkalmilag vagy névlegesen).

A filméletet a légüres tér fulladozása fenyegeti. A tízezres nagyságrendű nézőszámok (akár nyilvánosságra hozzák őket, akár titkolják) rémisztőek és alapvetően film-ellenesek. Befogadói életkör nélkül, visszhangtalanul, benső és külső érdektelenségre kárhoztatva a remekművek is elhalnak, a rutindarabok dobozhalált halnak. Mindezzel semmi újat nem állítok, csupán visszhangzóm a filmes közéletben évek óta rekedten kongó lélekharangot. Ugyanakkor nem értem a komoly alkotói lelkiismeretvizsgálat hiányát. Nem értem a szakmai felelősségtudatnak sajátos tekervényeit, amelyek csak arra valók, hogy idegen tényezőkre, társadalmi bizottmányokra bízzák vagy hárítsák át a konfesszió munkáját.

Ha már teológiai fogalmak közé keveredtem, emlékeztetnék rá, hogy az utolsó előtti-előtti filmszemlén, a rendszer összeomlásának küszöbén, a magyar filmszakma és korifeusai bűnbakként szégyenpadra ültették a televíziót, ócsárolták és gyalázták (mégpedig a jobbítás szándéka nélkül); és mind a mai napig elfelejtették kiengesztelni. Elmarták maguk mellől egyetlen lehetséges szövetségesüket. Elvadították maguktól egyetlen életrevaló és természetes partnerüket. Idézem dr. Sólyom Gábor idevágó szavait: „Én húsz évet töltöttem el a szakmában, és azóta a magyar televíziósok és filmesek egyfolytában egymásra mutogatnak. A médiák harca megszokott a világban, hisz hatalmas pénzek forognak kockán. Ennek ellenére, ilyen, piaci szempontoktól független szembenállással és elkülönüléssel mint itt, sehol sem találkoztam.” Mármost, ha ezt a tárgyilagosan kívülálló ítéletet egybevetem tapasztalatainkkal (személy szerint, mint a Balázs Béla Stúdió konzultánsa, tanúsítom, hogy a Lumumba utca vezérkosai, a szövetség vezérürüi mindent elkövettek, hogy a BBS és a ZDF között bontakozó együttműködést már csírájában elfojtsák, sivár presztízsféltésből) és a Magyar Mozgókép Alapítvány kuratóriumrendszerével, abból csak a további szembenállás és elkülönülés jövőképe rajzolódhat ki. És ez azért igen stupid fényűzés!

Az analóg példákat mindenki betéve fújja: a ZDF, a RAI, a Channel 4, a svájci, a dán, a holland, a finn televíziók bezzeg otthont nyújtanak filmeseiknek! Odakünn a nagyvilágban felismerték egymásrautaltságukat! Hogy a hollywoodi dömping túlnyomása alatt bárminemű mozgókép előállítása az erők összpontosítását tételezi! Ám ha a példák honosítását említjük, a filmgyári reflexek védekezőn rándulnak. S a televíziósok elzárkózó hajlandóságát is fémjelezte vád- és védpontokkal tarkított curriculum vitae-jük.

Húsz évi szembenállásból aligha bomlik ki hetek, hónapok alatt gyöngéd nász. Bonyolítja a helyzetet, hogy a magyar televízió is a napi túléléséért küszködik. Bonyolítja a helyzetet a műsorrendben érdekeit érvényesít(get)ő politikai akarat. Mégis, a tisztánlátás kedvéért ki kell mondani: bármit értsünk is magyar mozgóképen, az egész jelenség sorsa függ egy újonnan megkötendő, együttműködési szerződéstől. A magas szerződő feleknek hajlandóságot kell mutatniuk arra, hogy sajátos műfaji vagy műnembeli kívánalmaikat artikulálják és egyeztessék. Ha úgy tetszik, szerződés-csomagokat pakoljanak együvé. Mindkét fél adjon pénzt a neki juttatott költségvetési hányadból. Mindenféle szakma-idegen gondnokságok helyett kölcsönösségen alapuló, valóban működő szakmai műhelyeket hozzanak létre. Azokban ne hamvábaholt terveken álmodozzanak, hanem az eleven szaktudásukat kamatoztassák...

Dolgozatom itt félbeszakad. Dramaturg vagyok. Sohasem hittem abban, hogy ha papírra vetünk óhajtásokat, ajánlásokat, előtervezeteket, azok valósággá válnak. A jóslatokban sem hiszek. A válságot azonban tapasztalom: tátongnak a nézőterek, üresek a zsöllyesorok. A képernyőkről már-már több beszéd csorog alá, mint a rádióból. Magyar kép alig mozog. Mit gondolnak rólunk úgynevezett befogadóink?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/07 63-64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4169