Láttuk még

Hazánk

Gáti Péter

Magyarországról idehaza készített idegenforgalmi propagandafilmeket nézve, gyakran keserű a szánk íze. Tényleg ilyen a mi országunk? A jó ízek, a magyaros vendéglátás, a Balaton hűs habjai és más hasonló, turistacsalogató szlogenek képi aláfestése láttán többnyire nem ismerünk magunkra. Kétségtelen, hogy az idegenforgalmi reklám szempontjait szem előtt tartó kedvcsináló filmecskék nem szociológiai valóságfeltárásnak készülnek. A patikatisztaságú skanzenek, a cigányzenés hejehuják és a pusztai lovasbetyárkodások – made in Hungary – világa azonban alapvetően más, mint az itt élők Magyarország-önarcképe.

Bennünk milyen kép él a saját hazánkról? Milyen a honpolgárok Magyarországa, egy „belső használatra”, retusálás nélkül készült önarckép? Kis József egész estés dokumentumfilmje nem teljesen hiteles válasz erre a kérdésre. A felszabadulás negyvenedik évfordulójára készített alkotás ugyanis elsősorban reprezentatív körkép kívánt lenni, pátosz és büszkeség övezte eredmény-felsorakoztatás. Az elmúlt négy évtized szocialista építőmunkájának önérzettel vállalható momentumait számba vevő mozihíradó, ünnepi kiadásban.

A rendező munkájában a hazai élet sokszínű világát pásztázza, szót ejtve iparról, mezőgazdaságról, politikáról, sportról és művészetekről egyaránt. Természetesen ünnepelni sokféleképpen lehet, de ez a film is szemléletesen bizonyítja, hogy a fennkölt áhítat nem mindig célravezető. Talán élményszerűbbé vált volna ez az ünnepi filmes számvetés, ha díszes enciklopédia helyett tartalmas esszék, személyesebb hangvételű részletek értékes gyűjteménye rajzolná ki a mai Magyarország kontúrjait. Paks, a Győri Vagon- és Gépgyár, a dús búzatáblák, a Kis-Balaton, a Fesztiválzenekar, a Fogathajtó VB, a Lutheránus Világkongresszus és 1957. május 1., mint hazánkat jellemző valóságdarabkák a napi televíziós és újsághírek elszemélytelenített modorában kerülnek a vászonra.

Kis József filmje leginkább egy iskolai ünnepi műsorhoz hasonlít. Mintha egy percre sem merne megszabadulni az „emelkedettség” szorító, különleges alkalmakkor kötelezőnek vélt egyenöltözékétől. Ilyen szellemet árasztanak a film képsorai, a vágások, az elhangzó obligát versek és szövegek is.

Végeredményben mindaz, amit látunk, a mi hazánkról és hozzánk, állampolgáraihoz szól, de – függetlenül a széksorok és a vászon közötti tértől – három lépés távolságról.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1985/04 48. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6146

Cikk értékelése:

szavazat: 1547 átlag: 5.5