Televízó

Hat év történelem

Miközben a csupasz égő egyet hunyorgott

Mezei András

Megéltem-e valóban a második világháborút? Annak terjedelme nem haladja-e meg a résztvevő részvételét, „nagy idők nagy tanúinak” hangzatosságát? Ma már bevallhatom: alig tudok valamit arról a korról, melyben 12 éves gyerekként az óvóhelyen egy szál meztelen villanykörte alatt féltem a bombák süvítéseit, a becsapódásokat, a távoli házak omlását – mintha a fölöttem elsötétedő villanykörtével oltották volna ki végleg a romba dőlt lakónegyedek összes csillárait. Az úgy nevezett cekas, az izzószál narancsvörös kígyója azonban nem aludt ki végleg a távoli rövidzárlattól. A pizsamás fiúnak jelzést adott: mi történt egyetlen robbanás pillanatában azalatt, amíg ő az óvóhelyen elhomályosodni és újra világítani látta a csupasz villanyégőt.

Elképzelte a lebombázott házat, hiszen addig is látott már olyant – de a távoli valóságot, mely szintúgy abban az egyetlen pillanatban találkozott sorsával, a képzelet nem fényképezhette le: az épp akkor előretörő szovjet csapatokat Sztálingrád körül. A hómező perspektíváját, mely mind keskenyebbé válik az egykori filmfelvevő látószögében, s a túlélő ma látja összezárulni azt a „harapófogót” – melynek a pizsamás kisfiú végül is életét köszönhette.

Most, hogy húsz részben mutatja be a Magyar Televízió a gyerekkorát, mondhatnám némi túlzással: ő is benne volt mindabban, amit a dokumentumképeken ma látni lehet: hallotta a front moraját, a földalatti égzengés üzenetét a városon túlról. A kapu mélyedésébe húzódva, onnan kitekintve látta a behavazott, fölkoncolt halottakat: „így járnak a katonaszökevények!” – látta a piros ejtőernyőket kinyílani a körülzárt, ostromlott város felett, mintha pipacsos mező tavaszodott volna odafönn. Aztán a torkolattüzeket. Az alacsony égre írt háborús lázgörbéket. Romokat. Téglák beleit. A haslövéses hangját hallotta visszhangozni a kapu alatt. Látta a liberátorok „égi seregének” pikkelyes csillogását. Hallotta a már-már kozmikus görgeteg erősödő, halkuló monotóniáit, mégis, azt kell, hogy mondja, alig élt át valamicskét a második világháború teljességéből. Ha akkor meghal, alig vitt volna magával emléket, rálátást a második világháborúra. És ez az a teher, mellyel a halottak bízzák meg az életben maradottakat. Éljék át totálisan: a fasizmus kezdetben mindig megszerzi a maga előnyét, hiszen nincsenek erkölcsi meggondolásai. „Izzó” hitekkel csapja be saját ágyútöltelékeit: az Európát tűz- és lángtengerré változtató „birodalmi németeket”. Egy „meggyőződés” nevében indul a villámháború, és hússzor ötven percen át láthatjuk szüntelenül: micsoda villámokat „földel le” teljes szélességében az orosz föld! De mégsem a látvány rendít meg, a pusztítás mechanizmusának képsorai végül is egyhangúak: torkolattüzek, kiégett városok, szétrobbanó repülőgépek kopírozódnak egymásra. Engem a képi térközökben levő, a szemmel láthatatlan, a fényképezhetetlen történések érdekelnek ebben a filmsorozatban: a tankot vásárló „harckocsizó máriák”, a Moszkva előtti hóragyogásos „no pasaran” benső díszszemléje az elhatározásban. Leningrád hősi temetőjének előképe a nélkülözésben fölmagasló nép akaratában, s ahogy egy sebesült partizánt három halál árán sem hagynak a golyózáporban Natasák, Olgák és Nagyák, az északi csillagfény: tizenkét éves kisfiú lámpa világította arca az óriás esztergagép mellett valahol Szibériában – ők érdekelnek mind a húsz részben: ą hadijelentésekből kielemezhetetlen lelki tartalmak, mert lelki nagyság nyert háborút végül is, nem a fegyverek –, miközben az én óvóhelyi villanykörtém itt, Budapesten egyet hunyorgott.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 54-55. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7918

Cikk értékelése:

szavazat: 1153 átlag: 5.48