KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/június
KRÓNIKA
• Szoboszlay Péter: Jan Poš (1920-1996)
AFRO-AMERIKAI FILM
• Turcsányi Sándor: Gangsta’ Paradise A fekete mozi
• Halápi Csaba: A közellenség Rap
OROSZ MÉDIA
• Vígh Zoltán: Kajf! Orosz média
• Vígh Zoltán: Kino
DOKUMENTUMFILM
• Simó György: Homunkuluszok es Holdjárók Beszélgetés Csepeli Györggyel és Wessely Annával
• Tamás Amaryllis: A szegények dühe Beszélgetés Ember Judittal
ANGELOPULOSZ
• Bori Erzsébet: Bűnbeesés közben Odüsszeusz tekintete
• Varga Balázs: A legmakacsabb brooklyni Harvey Keitel
• Vasák Benedek Balázs: A legmakacsabb brooklyni Harvey Keitel

• Tillmann József A.: A tengerparti kert Jarman, a kertész
• Bikácsy Gergely: Az írás meg a kép Marguerite Duras halálára
MARLENE DIETRICH
• Kőniger Miklós: Kicsit bolond Berlini hagyaték

• Pintér Judit: Egy város portréja Római szonáta
KRITIKA
• Bíró Yvette: Nyomkeresés a fehér városban Lisszaboni történet
• Bakács Tibor Settenkedő: Mitől szorong Hollywood? 12 majom
• Fábry Sándor: Nem fog a macska... Punta Grande
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Mary Reilly
• Ardai Zoltán: Las Vegas, végállomás
• Barna György: Az utolsó tánc
• Barotányi Zoltán: Showgirls
• Tamás Amaryllis: A tuti balhé
• Hegyi Gyula: Madárfészek
• Barna György: Közönséges bűnözők
• Harmat György: A szerelem színei

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Híradósok

Jönnek a részletekkel

Kovács Gellért

Aaron Sorkin első kábeltévés sorozata a létező közelmúlt híreit tálalja, hamisítatlan Hollywoodi hivatástudattal.

Aaron Sorkin kétségtelenül izgalmas álomgyári figura: nagyvásznas pályafutásának nagyobbik részében politikai és társadalmi jelenségeket feldolgozó bestsellerek filmváltozataival nyert rengeteg díjat és termelt tisztes bevételt (Charlie Wilson háborúja, Social Network – A közösségi háló, Pénzcsináló). Azonban Sorkinra nem csak biztos kezű adaptálóként néznek fel méltatói, hiszen ő volt az, aki az emészthető moralizálást és a politikai idealizmust a legszórakoztatóbban dolgozta bele a sokszor eltemetett, ám az új évezred hajnalán több fronton is magára talált tévésorozat-formátumba. Trükkje „csupán” annyi, hogy a maga rendkívül impozáns módszerével kukkoló-lyukat vájt néhány, mindenki által izgalmasnak gondolt intézmény falába, s a lehető legalaposabban felépített illúzióval tárt a tévézők elé egy általa megálmodott Amerikát. Az 1999-ben indult és máig etalonként kezelt Az elnök emberei az ízlésesen szentimentális kikapcsolódás mellett éppúgy az ismeretterjesztést tűzte zászlajára, mint az egyetlen szezont megélt, jobb sorsra érdemes insider-sorozat, A színfalak mögött.

Sorkin új, az HBO által istápolt produkciója oda tér vissza, ahol a már-már guruként tisztelt író és kreátor tévés karrierje elkezdődött: az Esti meccsek húszperces epizódjai annak idején egy fiktív sportműsor körül forgolódtak, a Híradósok azonban már jóval ambiciózusabb közegben tárgyalja a médiamunka mibenlétét. Sorkin nem véletlenül szerződött kábeltévéhez, hiszen itt nem kell minden áron a nézettséget hajszolnia, másfelől pedig direktebben foglalkozhat egészen konkrét politikai kérdésekkel is – ezzel a döntésével az egyébként is vállaltan nagy szavakban fogalmazó filmíró meglehetősen izgalmas helyzetbe hozta magát. Elnézve a tízrészes bemutatkozó évad lapzártánkig adásba került hat részét, Sorkin kifejezetten jó formában van: párbeszédei még mindig úgy záporoznak, mint egy nagyszabású vitaverseny döntőjében a pro és kontra, figurateremtő képességét se hagyta írói Oscar-díja mellett a polcon – egyedül a fent említett, frissen szerzett nagyobb alkotói szabadsággal nem tud még igazán mit kezdeni. Sorkin eddig ahhoz szokott hozzá, hogy évadonként 22-25 részben, reklámidő nélkül 40 perces játékidőben kell álomvárat építenie. Most epizódonként egy egész órája van – az HBO viszont újabban 10 részes szezonokra ad megrendelést, ami kicsit másféle összeszedettséget igényel.

A karaktereket és a heroikus hangulatot tekintve tehát nincsen hiba: Jeff Daniels kifejezetten nagy meglepetés a kitalált Atlantis Cable News esti híradójának műsorvezetőjeként: a kisebb-nagyobb szakmai alkukban elkényelmesedett sztár egy felsőoktatási vitán kiborul, és váratlan nyersességgel nyilatkozik a terrorizmustól rettegő, a gazdasági válságtól is meggyötört Amerika szellemi és fizikai leépüléséről. Kirohanásában egy pillanatig sem vitatja, hogy az elkeserítő folyamathoz ő és szakmája is éveken keresztül asszisztált. Őszinteségi rohamát idegösszeroppanás és általánosnak látszó értetlenkedés fogadja – de a Híradósok nem Aaron Sorkin sorozata lenne, ha a Sidney Lumet Hálózatát (és nyomokban A színfalak mögött alapállását) idéző nyitányt már a pilotban ne követné a katarzis ígérete. Will McAvoy irodájában megjelenik a véleményét osztó, a hírszolgáltatás és kommentálás becsülete mellett kardoskodó csatornafőnök – az épületbe pedig besétál egy régi szerelem, aki nem mellékesen McAvoy szakmai feltámadását is elősegítheti. Mindeközben megismerhetjük a megújulás előtt álló News Night leendő lelkes csapatát, ahol indiai származású internetguru éppúgy helyet kap, mint egy dögös közgazdász, vagy egy ízlésesen felrajzolt bájos szerelmi háromszög a műsor segédproducerei között.

Innen pedig jön a lázas munka – aminek, mint ahogy az sejthető, könnyebbik részét a mindennapi hajtás jelenti: a csapat tagjai rohannak és telefonálnak, szellemes riposztokkal kísérve értekeznek, és elhatározásuk szerint nem a látványos bulvársztorit, hanem az igazi hírt hajszolják. Na meg a világmegváltást. Valóban izgalmas viszontlátni, hogy mit kezd a Híradósok például az Arab tavasszal, hogyan foglal állást a sajnálatosan örök slágertémának számító fegyverviselési törvényről – illetve hogyan tud bölcsnek és „pártatlannak” mutatkozni úgy, hogy nevén nevezi Obamát, Sarah Palint és ráhúzza a vizeslepedőt a Tea Party mozgalomra. Sorkin most is nagyjából úgy viselkedik, mint Az elnök emberei idejében, amikor a sztori csak erős köszönő viszonyban volt a valósággal: parádésan megírt párbeszédekben érvel a „tisztességes, ésszerű” politizálás mellett, és apró, de azért hatásos ravaszkodással republikánusként mutatja be főszereplőjét. Aki nem hajlandó magát és értékrendjét összemosni a képmutató szélsőjobbal.

A Híradósok egyetlen hibája, hogy még nem igazán érzett rá arra, mit is akar az HBO portfolióján belül megerősíteni. A csatorna híres arról, hogy hagyja építkezni a projektjeit, ám Sorkinnál még a hagyományokhoz képest is nehéz kitapogatni, végül merre is szeretné vinni aktuális szívügyét. Persze, kevesebbel is el lehet majd szórakozni, mert profi sorozatról van szó, ám tulajdonképpen az igazán nemes cél sincs is olyan messze. Mindenesetre jó lenne egy olyan széria, ami nem csak felemelő és szerethetően tudálékos – hanem a képernyős világon innen is kedvet tud csinálni a hírtájékoztatáshoz. Ehhez még egyelőre kevés Will McAvoy csillogó szemű dream teamje.

Híradósok (The Newsroom) amerikai, 2012. Rendezte: Greg Mottola, Alan Poul. Írta: Aaron Sorkin. Kép: Todd McMullen, Barry Ackroyd. Szereplők: Jeff Daniels (Will McAvoy), Emily Mortimer (MacHale), Olivia Munn (Sloan), Chris Chalk (Gary), Trieu Tran (Joey). Gyártó: HBO. Szinkronizált. 60 perc.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/09 48-48. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11215