KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/július
ETNOFILM
• Schubert Gusztáv: Még szomorúbb trópusok Etnofilm
• Jancsó Miklós: Antropológia ’96
• Fáber András: Szélmalmok Afrikában Beszélgetés Jean Rouch-sal
• Sipos Júlia: Mintha mindenki japán turista volna Beszélgetés Tari Jánossal
ÚJGENGSZTEREK
• Forgách András: Profik Szemtől szemben
• Csejdy András: Ásó, kapa, nagyharag A Bonnie és Clyde-legenda
LENGYEL FILM
• Mikola Gyöngyi: A változás apokalipszise Új lengyel filmek
• Antal István: Pillantás az Édenbe Beszélgetés Józef Robakowskival
MEDIAWAVE
• Csejdy András: Képek kocsmája Mediawave ’96
• Simó György: Képek kocsmája Mediawave ’96
• N. N.: A hatodik Interjú Hartyándi Jenővel a Mediawave igazgatójával
• Bihari Ágnes: Indiánok kamerával
• Parti Nagy Lajos: Egy kanál fór
ARANY PÁLMA
• Simó György: Szembeszél Beszélgetés Iványi Marcellel és Durst Györggyel
ATOM EGOYAN
• Nánay Bence: A káosz rítusai Az Egoyan-dramaturgia
• Balázs Attila: Arsinée Khanjian szemöldöke Turkálás az atom ego-videotékában
KÉPREGÉNY
• Tóth András György: A film nyelvrokona Francia képregény
• Tóth András György: Ardennes pogányai Beszélgetés Didier Comèsszel
VIDEÓKLIP
• Kömlődi Ferenc: Virtuális világnyelv
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Foci-nesze Égi manna
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Levelek Perzsiából
• Simó György: Itt van Eldorado
• Csejdy András: Elátkozott generáció
• Bori Erzsébet: Egy indián Párizsban
• Vidovszky György: Hasznos holmik
• Tamás Amaryllis: Még zöldebb a szomszéd nője
• Hungler Tímea: Tűz a víz alá!
• Csejdy András: Feküdj le kutyákkal...

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Saraband

Concerto grosso négy hangra

Kúnos László

Ingmar Bergman nyolcvanöt évesen leforgatta a Jelenetek egy házasságból folytatását.

 

Bergman nem öreg. Újabb műveiben nyoma sincs az öregkor szellemi tüneteinek. Tisztánlátását sem homályosítja el önsajnálat, nem bocsátja meg, ami megbocsáthatatlan, nem tesz engedményeket, nem vár feloldozást, nem bölcselkedik, nem summáz, nem végrendelkezik. Nyolcvanöt éves korában épen őrzi alkotói gépezetét, új és teljes értékű drámai műveket hoz létre, és elhelyezi őket az életmű lassan kiteljesedő tablójában. Nem összegez, nem búcsúzkodik, csak ír és rendez, ameddig erővel bírja.

A Saraband fájdalmasan szép, öregkori mestermű. Bergman korábbi definíciójának kölcsönvételével „partitúra képmédiumra”, dialógus formában írt kamaradráma, A jelenetek egy házasságból ma játszódó, legújabb fejezete. Dialógusos formája ellenére alapszerkezete nem drámai, hanem epikus: a jelenetek érzelmi hullámzása, a konfliktusok kipattanása, feloldódása és feloldhatatlansága azt az érzetet kelti az olvasóban, hogy A jelenetek egy házasságból színpadán váratlanul újra felmegy a függöny, s újabb szeletet kap a darabban feltáruló életnek abból a folyamatából, melynek a szó mélyebb értelmében nincs kezdete, és nincs vége sem.

Négy szereplője van, a Jelenetekből már ismert Johan (86) és Marianne (67), valamint Henrik (63), Johan fia első házasságából és Karin (19), Henrik lánya. Vannak benne még fontos, sokat emlegetett, de nem szereplő személyek is, mint Anna, Henrik két éve halott felesége, Sara és Martha, Johan és Marianne két lánya és Nilsson kisasszony, Johan házvezetőnője.

Marianne meglátogatja volt férjét, Johant, akit évek óta nem látott már, s aki elvonultan él vidéki nyaralójában. A közelben lakik a feleségét még mindig gyászoló Henrik, aki gordonkázni tanítja tehetséges lányát, Karint. Marianne jelenléte felszínre hozza a konfliktusokat, apa és fia hosszú múltra visszatekintő, rossz viszonyát, Henrik és Karin gyengéd, de abnormálisan szoros kapcsolatának elviselhetetlenségét, melynek poklából Karin szabadulni szeretne, még azon az áron is, hogy Henrik kis híján megöli magát. Miközben minden kapcsolat rossz, apa és fia gyűlöli egymást, nincs működő házasság, nincs meghittség és bizalom, nincs hagyományos családi élet, a darabot mégis átlengi a hiány fájdalma, a szeretet, az összetartozás iránti sóvárgás.

A Saraband mesterien megírt és megkomponált kamaradarab, a régebbi Bergman művek közül a Rítushoz és az Őszi szonátához áll legközelebb. Páros jelenetek füzére, mint a Rítus, melyet Marianne rövid prológusa és epilógusa foglal keretbe. Az összesen tíz jelenetben mindenki beszél mindenkivel, a témák mint a fúga motívumai fonódnak egymásba, s nemcsak a kompozíció, hanem maga a téma is (részben) zenei: a darab egyik érzelmileg súlyos pillanatában Karin eljátssza Bach ötödik csellószvitjének negyedik tételét.

„Concerto grosso négy hangra” – fogalmazta meg Bergman egyik nyilatkozatában a Saraband műfaját, s helyezte el a címében Bach csellószvitjeinek lassú tételeire utaló kamaradrámát a zenei asszociációk világában. „Minden művészet zenévé szeretne változni”– írta Walter Pater a XIX. század hetvenes éveiben Giorgione festészetének elemzése kapcsán, s Bergman munkássága, visszatekintve, mintha e kijelentés érvényességét igazolná. Mintha az ő művészete is folytonosan a zene törvénye vagy alapelve felé törekedne. Nemcsak úgy, mint az Őszi szonátában és most a Sarabandban, a zenészi pálya, a zenélés mint paradigmatikus művésztéma felmutatásában, és nemcsak úgy, mint a Varázsfuvolában, magának a zenének a megjelenítésében és megszólaltatásában, hanem írásművészetének és drámai látásmódjának lényegileg zenei alapelvében is. Az új mű minden eddiginél egyszerűbben és pőrébben mutatja meg a Bergman-művek, a Bergman-filmek szilárd alapzatának: a dialógusnak a szerkezetét és működését. Johan, Marianne, Henrik és Karin hangja felismerhetően egyéni és hiteles szólamként szól, de mindig csak a másik hanggal együtt, a kettő együtteséből születik meg a „zene”, a drámai helyzet feszültsége, az érzelmek játéka. Egyetlen szót sem ejtenek fájdalomról, sóvárgásról, vágyról, halálfélelemről, de mindvégig ez a „zene” szól a Saraband metszően éles, keserű, kegyetlen, szarkasztikus dialógusaiban.

Korábbi fogadalmaival ellentétben – mármint hogy több filmet nem csinál –, a Sarabandot Bergman maga forgatta le a régi szereplőkkel, Erland Josephsonnal, Liv Ullmannal, ráadásul új technikával, digitális kamerával. A film előbb-utóbb remélhetőleg Magyarországra is eljut. A svéd kritika már megkezdte nyilvánvalóan önéletrajzi motívumainak szétbogozását és elemzését. Elsősorban a fiát kisgyerekkora óta szinte irracionálisan gyűlölő-megvető apa figurájában ismerik fel a gyermekeivel köztudottan nem törődő rendező önarcképét, Dorian Grey-képmását. Az efféle felismerések ugyan nem sokra vezetnek, hiszen a szerző bizonyos módon minden szereplőjében „benne van”, mégis figyelemre méltó, hogy A nap végétől kezdve a Fanny és Alexanderig az apa-fiú viszonyt számos filmben feldolgozó Bergman ezúttal nem a megalázott, megbüntetett, eltaszított fiú helyzetéből indul ki, hanem mintegy visszatér A nap vége Isak Borgjához, a rideg apa nézőpontjához. A különbség az, hogy Isak Borgnak megadatott a feloldozás, végső látomásában újra gyerek lehetett, szülei várták integetve a túlsó parton. A nyolcvanhatodik évében járó Johannak a ráboruló éjszakából már nem integet senki.

 

Ingmar Bergman, Sarabande, fordította Kúnos László, Európa, 2003.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/02 26-27. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1770