KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/október
KRÓNIKA
• (X) : Shoot in Hungary
MAGYAR FILM
• Jancsó Miklós: Örök vadászmezők A Magyar Filmesek Világtalálkozójára
• Muhi Klára: Nagytotál Operatőrök
• Molnár Gál Péter: Miként válik valakiből vámpír? Lugosi Béla
• Kőniger Miklós: Egy elfeledett sztár Putti Lya
• Balogh Gyöngyi: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
• Király Jenő: Magyar románc Varrógéptől az írógépig
TITANIC
• Csejdy András: New Age láger Biztonságban
• Nevelős Zoltán: Rémmese a búzamezőkről Philip Ridley két filmje
• Nevelős Zoltán: Repülő hattyúk, krokodilok Telefoninterjú Philip Ridley-vel
• Horányi Attila: Minnesängerek Szeptemberi dalok; Nico ikon
• Forgách András: Aranyhal a pokolban Benjamenta Intézet
• Kömlődi Ferenc: Fekete-fehér, igen-nem Varrat
FORGATÓKÖNYV
• Bereményi Géza: Na’Conxipan Részletek egy forgatókönyvből
TELEVÍZÓ
• Spiró György: Image Égi manna
• Almási Miklós: A fantázia kisajátítása Megatévé
KÉPREGÉNY
• Láng István: A teremtő fürdőköpenye
• Bayer Antal: Képregény és Internet
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vak vezet világtalant Bolse vita
• Reményi József Tamás: Házilagos P. Howard A három testőr Afrikában
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Ments meg uram!
• Csejdy András: Majd’ megdöglik érte
• Schubert Gusztáv: Isten hozott a babaházban!
• Barna György: Az ördög háromszöge
• Harmat György: A hűtlenség ára
• Barotányi Zoltán: A Függetlenség Napja
• Hungler Tímea: Hárman párban
• Mátyás Péter: Twister
KÖNYV
• Báron György: Bíró Yvette: A rendetlenség rendje; Egy akt felöltöztetése
• Nagy Eszter: Erdély Miklós: A filmről
• Kelecsényi László: Truffaut – Hitchcock
• Kelecsényi László: Gervai András: Mozi az alagútban

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Frances

Upor László

 

Hollywood egyik legfényesebb csillaga volt a harmincas évek második felében Frances Farmer. Vagy tizenöt filmben szerepelt az 1936-os Fogd és vidd sikerét követő öt év során, miközben a baloldalinak számító Group Theatre színpadán játszott New Yorkban. Tizenhat pokoli év következett, stúdióktól, színpadtól távol. Sorozatos kényszergyógykezelések, s végül egy lobotomia után egyetlen filmben tűnt még fel, 1958-ban (Az ünneprontó). Magányosan halt meg 1970-ben, torokrákban. Emlékiratai (Lesz-e valóban reggel? ) halála után jelentek meg, 1972-ben.

Tulajdonképpen meglepő, hogy a „példásan” hányatott sorsú színésznő élete „csak” 1982-ben került vászonra. Ellentétben a mértéktartóan fogalmazó lexikonszövegekkel, melyek sajnálatosan félbetört karrierről, alkoholizmusról, ideggyógyintézeti kezelésről beszélnek, a film határozottan állást foglal. Az alkotók szerint – akik az élettörténet hű bemutatása helyett az emberi tragédia kibontása mellett döntöttek – Frances Farmer tökéletesen egészséges; környezete kényszeríti egyre kijjebb szorulni a „normálisok” társadalmából.

A cél: „betörni” Francest mindenáron. Nem akar pedig ő semmi különöset: élni csupán és dolgozni a maga (nem is túl különc) módján; nem tudomásul venni, hogy bárkinek is oka-joga lenne őt ebben megakadályozni. Szabadsága korlátozásán, életének tönkretételén sértett és hatalmaskodó producerek, rendőrök, jogászok és orvosok munkálkodnak fáradhatatlanul. A döntő szerep Graeme Clifford filmjében mégis Frances egyre leplezetlenebbül zsarnoki anyjának jut, aki célratörően használja fel a „jog” s az „egészségügy” intézményeit, hogy lányát idomítsa.

A cselekmény előrehaladtával mindinkább „vérre megy a játék” – mi mégis úgy érezzük, Frances ellenfeleinek csak kicsit kellene belátóbbnak, kevésbé fafejűnek lenniük, hogy minden rendbejöjjön. Hiszen senki sem gondolhatja komolyan, hogy ez az ember börtönbe vagy elmegyógyintézetbe való. Senki sem akarhatja őt valóban tönkretenni. Mindez teljes képtelenség; időről időre azt várjuk, hogy mindenki elmosolyodjék, és véget érjen a lidércnyomás. S hogy ez így van, az Jessica Lange fantasztikusan érzékeny játékának köszönhető mindenekelőtt. Kerüljön bár egyre megalázóbb helyzetekbe, váljék bár mind kiszolgáltatottabbá, arcán újra és újra feltűnik a hitetlenség ironikus és bölcs mosolya, amely mitsem árul el abból, amivé a következő pillanatban válni fog. Ilyenkor legyőzhetetlen ő. Aztán kitör, elkeseredett dühében üvölteni kezd; vagy magába roskad tehetetlenül – olyankor már csapdában van. Ám bennünk – a keserűség mellett – az elképedés eretnek és jótékony pillanata ragad meg: Ez nem lehet igaz!

Nagyszerűen alakítja a szörnyeteg anyát Kim Stanley; Sam Shepard (aki „civilben” író és Jessica Lange férje) jól játssza Frances egyetlen barátja, Harry szerepét (habár ez a kitalált alak túl romantikus figura); Kovács László kamerája sem hazudtolja meg önmagát; mégis: a filmre Jessica Lange remeklése miatt fogunk majd emlékezni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/02 56-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5914