|
Év
1996/december
|
KRÓNIKA
N. N.: Eduard Zahariev halálára
Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
Nyírő András: Virtuális nemzeti
Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
Báron György: Jack
Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
Tamás Amaryllis: Sárkányszív
Bori Erzsébet: Francia csók
|
|
|
|
|
|
|
TelevízóLabdarúgó EB 2016Nyílt mezőnArdai Zoltán
Jó
focicsapat nincs pontos önismeret nélkül.
Most,
hogy a magyar futballválogatottat nyomasztó három évtizedes átok végre megtört,
érdemes elgondolkodni rajta, mennyiben köszönhettük magunknak. Mindenekelőtt
annak, hogy sem a vereségeinket, sem a győzelmeinket nem tudtuk feldolgozni. Vagy
elbíztuk magunkat, vagy mély apátiába estünk. A foci sem egyikre, sem másikra
nem ad okot. Minden egyes meccsben benne van a vereség eshetősége, még a legjobb
csapat számára is. Ha nem így lenne, minden izgalmát elveszítené a játék. VB- vagy
EB-szereplés csak kötélidegzetű válogatottnak és fájdalomtűrésre is képes háttér-tábornak
való, hiszen az ott fellépő csapatok – köztük a nagyon erősek is – a
kupagyőztes kivételével mind el kell bukjanak.
Ezt
nem tudni: kínos hungarikum volt idáig. Amikor a ‘84-es futball EB-n a „vörös
ördögök” öt góllal kaptak ki a franciáktól, a csalódott belga médiában nem a
vak düh, nem is az apátia, hanem a gondolkozóbb fajta rezignáció hangjai
kerekedtek felül. Az efféle bátor bánat nem válik kultikussá: kedvező irányban
kivezet önmagából. Két év múltán a belgák a felső VB-körbe jutottak. Ha
egybevetjük a két összeállítást (a játszók listáját a ‘86-ban négy közé érő
belga válogatott és ennek két évvel korábbi, beomlott elődje esetében),
kitűnik, hogy hét játékos ugyanaz, vagyis nagyjából a 0 : 5-ös eresztésnek
adatott meg a korrekció esélye. A következő évtizedben – hasonló próbatételnél
– nem mutatkozott esztelennek a török sajtó és köztelevízió sem. Így az
előszöri török EB-szereplés kudarcát az ottani futballszövetség nem kiáltotta
ki példás megtorlást követelő nemzeti gyalázatnak – nem verte szét maga bottal
a jégverte vetés épen maradt felét –, és a török válogatott a következő EB-n
már a nyolc közé nyomult, az első e századi VB-n pedig már érmes is lett. Ami bennünket
illet, a „ne igyon az, aki nem bírja” igazságát belátva a ‘90-es évekre elintéztük,
hogy jó válogatottunk soká ne lehessen. A megszokottá vált, monoton sorjázó
selejtező-kiesések ugyanis sokkal kevésbé háborgatják a nemzet álmát: az ilyen
nem is oly nagy csalódások másnapján felkecmeregni enyhébben keserves. A
jelentősebb kínokat fütyörészve ráhagytuk – például – a csehekre (EB-döntővesztés
lidérces aranygóllal ‘96-ban, fagyosan váratlan EB-elődöntős vesztés a görögök
ellen 2004-ben, nesztek, palivecek, egyétek!). Most azonban, hogy évtizedek
múltán visszatértünk a világközvetítéses aréna zord fénykörébe, ámulva tapasztalhatunk
valami fölöttébb újat a honi tévé-körítés és a meccsközvetítések dolgában.
Először
is, lélektani értelemben jól sikerült a válogatottat tornára ereszteni.
Nyomtalanul eltűnt a régebben legyűrhetetlen kór – amelyet akkoriban a honi
köztévé teszefosza módon áteresztett, de ezzel gerjesztett is. A korábban
egyszerre túlmagasztalt és megfenyegetett futballistákat végre nem terheltük az
1954-es svájci VB-döntő korrigálásának feladatával. Másodszor: sikerült a három
meccsen veretlenül maradó csapatot úgy dicsérni az M4-en – óvatoskodásba sem
veszve –, hogy majd a vesztést is értelmesen lehessen kezelni, a kiesésből
érkező játékosokat jól lehessen fogadni, épen hagyva a nézői kedvet az EB
további menetét illetően. Hála az égnek, időközben (a magyarmentes focitornák
nagy kontinuitása korában) a taktikai
szakértés is bő teret nyert a
meccsközvetítések közeiben. Nem mintha a csapatmozgások logisztikájára
összpontosító mérkőzés- és játékszituáció-elemzések rendre felölelhetnék az
eredmények teljes magyarázatát, de ránk férnek, sokkalta közönség-pallérozóbb
hatásúak, mint merőben pszichologista megfelelőik. Az infotaintment jegyében az M4-be hívott sportoló- és
színészvendégektől mást várunk: szellemes észrevételeket, amelyeket netán még a
felkészült foci-analitikus is mulatságosnak talál. Ilyen tekintetben a normál
műsoridős beinvitálások hozadéka a közepesnél kicsit gyengébb volt, míg a
celeb-infantilista éjszakai plusz-műsoré már abszolúte elégtelen. A live-kommentátori teljesítményeket
viszont új fejlődési fokra segítheti a „kiscsapatok” ez évi EB-menetelése. A még
nyitott meccset nem az archívum sugallata szerint kell kommentálni, és kínos
minden gólnál – és mindig csak akkor
– hangosan újraértelmezni (megint rosszul) a vaksin közvetített folyamatot. Ha a
szpíker képes észrevenni, hogy pontozásos alapon ugyan még az osztrák csapat vezet,
de a magyar tendencia már nagyon nem kedvez neki, akkor előbb-utóbb egy
olasz–szlovákon is képes lehet hasonlóra. A papírformára építő riporteri
stratégia, a múltbéli adatokat kitüntető, jósolgatós hangvétel mindig is
kellemetlen vonása volt a magyar nyelvű közvetítéseknek, de reméljük, immár
ellehetetlenülőben van.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 4 átlag: 7 |
|
|
|
|