|
Év
1996/december
|
KRÓNIKA
N. N.: Eduard Zahariev halálára
Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
Nyírő András: Virtuális nemzeti
Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
Báron György: Jack
Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
Tamás Amaryllis: Sárkányszív
Bori Erzsébet: Francia csók
|
|
|
|
|
|
|
KrónikaCharles Bronson (1920-2003)Báron György
Olyan volt az arca a nagyközeliken, mint a sziklás, vad táj, amelyben állt. Kőkemény, rendíthetetlen, rajta mély gyűrődések: az idő nyomai. Bár a filmesek először kisportolt termetéért szerződtették, igazából ez a cserzett, napégette arc tette naggyá. Muszklimiska sok domborít a vásznon – neki a tekintetéből, az összeszorított szájából, az acélos külsőnek ellentmondó kisfiús félmosolyából sugárzott az erő: hogy vele nem lehet szórakozni. „Indián vér csörgedezik az ereiben” – mondogatták róla a jólértesültek. Honnan is tudhatták volna, hogy a valóság ennél sokkal romantikusabb. Hogy tizenötgyerekes litván szénbányászcsaládba született, tizenhat évesen már maga is bányában dolgozott, a háborúban a Csendes-óceánon harcolt, leszerelése után kazánfűtő lett, rakodómunkás, kőműves, kikiáltó, hivatásos bokszoló és még sok minden más. Először B-filmekben tűnt fel, felejthető epizódszerepekben. Az ifjú Charles Bunchinskyt Tóth Endre, azaz André de Toth keresztelte el Bronsonnak, a Bronson Canyonról, ahol éppen forgattak. Illett rá a név. A B-film rendezőket, akikkel fiatalon dolgozott – Fullert, Cormant, de Toth-ot – az ínyenc európai filmesek fedezték fel, s ők fedezték fel Charles Bronsont is. Nagy amerikai kasszasikerekben – A hét mesterlövész, A halál ötven órája, A piszkos tizenkettő – volt csapatjátékos, Cassavetes-szel, Yul Brynnerrel,Steve McQueennel, Donald Sutherlanddel, Steve Martinnal, ám magányos hőssé európai rendező alkotása, a Volt egyszer egy vadnyugat tette. Leone először korábbi westernjei főszereplőjének, Clint Eastwoodnak ajánlotta fel Harmonika szerepét, s csak miután Eastwood visszautasította, szerződtette Charles Bronsont. Megszületett a legenda: a Volt egyszer egy vadnyugaté – és vele Bronson, a szófukar, magányos hős legendája. Ő lett az amerikaiak szemében az igazáért megküzdő férfi idolja, része az amerikai mítoszkincsnek. Egy felmérés szerint 1972-ben a világ legnépszerűbb filmszínésze volt. Ettől kezdve Hollywood nem engedte ki a skatulyából. Sorra jöttek a Bosszúvágy-filmek. Azokban is erős, kemény férfit játszott, ám elvesztette azt a kisfiús báját, amely mindvégig ott bujkált az acélizmok, a rezzenéstelen fizimiska mögött.
Nála szebben kevesebben búcsúztak el a filmvásznon. Arra a jelenetre gondolok, amikor a Volt egyszer egy vadnyugat végén Claudia Cardinale megfőzi a kávét, megteríti reménykedve az asztalt, hátha a férfi mégis marad. Harmonika felveszi homokszínű kabátját és az ajtóhoz lép (nagyközeli). „Visszajössz valamikor?” kérdezi kétségbeesetten Cardinale (nagyközeli). Bronson végtelennek tetsző csönd után (szuperközeli, hosszan kitartva), összeszorított szájjal és szemmel azt mondja: „valamikor…”, majd kilép az ajtón, magára hagyva a nőt, az épülő várost és a világot, amelyet megmentett.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1150 átlag: 5.26 |
|
|
|
|