|
Év
1996/december
|
KRÓNIKA
N. N.: Eduard Zahariev halálára
Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
Nyírő András: Virtuális nemzeti
Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
Báron György: Jack
Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
Tamás Amaryllis: Sárkányszív
Bori Erzsébet: Francia csók
|
|
|
|
|
|
|
A pacifistaFekete és vörösGelencsér Gábor
Jancsó Miklós két ’68-as filmet csinált: a Fényes szeleket itthon, A pacifistát Olaszországban forgatta. Az előbbi a félmúlt, a NÉKOSZ-mozgalmak politikai történéseinek koreográfiájában találja meg a forradalom nevű szabadidős tevékenység felelevenedni látszó hagyományát; az utóbbi már-már profetikus lendülettel előreszalad néhány évet, egészen a jobb- és baloldali terrorizmusok kijózanító nászáig. Anélkül, hogy eltúloznánk a szabadságot jobbról vagy balról kisajátítani akaró ideológiák közös vonásait, látnunk kell, hogy a Fényes szelekben a forradalmiság és a „karate-trilógiában” (a korabeli külföldi kritika A pacifista mellett ide sorolta a korábbi két filmet, a Sirokkót és az Égi bárányt is) az ellenforradalmiság, azaz a baloldali és a jobboldali – Jancsónál elsősorban – rítusok természetrajza ugyanazt a történelmi nyomatot eredményezi: a kollektív szabadság vérgőzös triumfálását az egyén szabadsága fölött. Ahogy a „Hogyan legyünk szabadok?” kiskáté-brossúrája felülírja (rosszabb változatban kiírtja) a „Szabad vagyok!” kategorikus imperatívuszát.
Kétségtelen, hogy Jancsó és Hernádi – írjuk le bátran – marxista történelemszemlélete gellert kap ’68-on. Már semmi sem úgy van, ahogy még ’56-ban is volt; a történelem szereplőinek mintegy hátat fordított a történelem (ezért is olyan tragikomikus ez az egész ’68-as világméretű szcéna). Annál meglepőbb az az érzékenység, ahogy Jancsóék – az olasz alkotótársaktól támogatva – szinte az eseményekkel párhuzamosan vagy azokat megelőzve érzékelik az egyén magára hagyatottságát és ezáltal az egyéni felelősség terhét. Ez a teher azonban valójában „súlytalan”, hiszen az egyén történelmi felelősségére többé nincs szükség; a súlytalanságnak ebben a hollywoodias állapotában akár „szabadon” is lebeghetünk. 1968-ban a történelem – legalábbis a Jancsó számára paradigmatikus 19-20. századi osztályharcok történelme – kétségtelenül véget ért. Innen lesz majd értelmezhető Jancsó nyolcvanas évek közepén induló új alkotókorszakának katasztrofizmusa, cinizmusa és iróniája.
1970-ben, A pacifista forgatásakor zavaros és átláthatatlan a világ (akkor még nem lehetett tudni, hogy ilyen is marad). A hirtelen támadt űr és az abból fakadó félelem megfogalmazásakor a rendező legnagyobb segítségére éppen az alkotómunka megváltozott körülményei lesznek. Új alkotótársak, idegen környezet, Monica Vitti személyében önmaga imágóját féltő sztár-főszereplő – mindezzel szemben ott áll a sajátos látásmódjával és formavilágával elhíresült kelet-európai művész. Jancsó igyekszik megőrizni önmagát, miközben érdeklődéssel és némi kiszolgáltatottsággal tájékozódik az új közegben. Egyszerre offenzív és defenzív. Kamerája Milánó utcáin, középületeiben, lakásaiban állandóan falakba ütközik, folyamatos mozgását mégsem adja fel. Az újságírónő személyiségének drámai átalakulását anélkül meséli el, hogy pszichologizálna. Egy, illetve két szereplő – az újságírónő mellett a kiugrott terrorista – köré építi a történetet, ugyanakkor nem mond le a csoportok mozgatásából fakadó dramaturgiai és atmoszferikus hatásról. A kor visszásságait fricskázó publicisztikus megjegyzéseket szór el filmjében – a politikai szenzációt hajszoló újságírókról, a steril és jólnevelt értelmiségről, a cinikus, netán két- vagy többarcú rendőrségről vagy éppen a médiának rutinosan nyilatkozó munkásosztályról, amelynek szürke képviselője, miután elmondja azt, amit várnak tőle, szemrebbenés nélkül közli az interjú árát és így tovább - ám mindezekkel együtt nem ragad le a korszak politikai eseményeinek elemzésénél. Ez a nem ritkán esztétikai dadogást eredményező kettősség gondolatilag pontos, hiszen éppen a világos nézetek, az elkülönülő, egymással szemben álló struktúrák széteséséről szól. Monica Vitti állítólag nem értette, mit is keres ő egy ilyen filmben. Nos, amikor a táncos léptekkel menetelő, az államról, a szabadságról, a munkáról és a hatalomról jelszavakat skandáló fiatalok tüntetésén egymás mellett lobog a vörös és a fekete zászló – s tudjuk jól, ez már nem Stendhal „vörös és feketéje” -, akkor nehéz okosnak lenni. Marad az 1968 nyomán támadó szorongás és kétségbeesés (a film magyar címváltozata: Mindennapi félelem), meg a belátás: a mások szabadságáért küzdő kollektivista eszme, bármilyen irányból próbálkozzék is, a szabadság zsarnokságához vezet, ezzel szemben – ahogyan film végén a francia nyelvű felirat hirdeti – „az én szabadságom a mások szabadsága”.
Cikk értékelése: | | | | | | | | | | | | | szavazat: 1242 átlag: 5.53 |
|
|
|
|