KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
   1996/december
KRÓNIKA
• N. N.: Eduard Zahariev halálára

• Czabán György: A „kisköltségvetésű” filmről
• Pálos György: A „kisköltségvetésű” filmről
MILLECENTENÁRIUM
• Schubert Gusztáv: Magyarország Rt. Az ünnep zűrzavara
• Csejdy András: Etűdök gépre, zongorára Magyarok Cselekedetei
• Lengyel László: Temetés és vásár A tömeg nyelve
• Nyírő András: Virtuális nemzeti
• Schubert Gusztáv: Katartikus múlt Beszélgetés Koltay Gáborral
• Ludassy Mária: Franciahon, az egyház legidősebb leánya
• Jancsó Miklós: Uccu, megérett a meggy Történelmi, ismeretterjesztő
MIKE LEIGH
• Báron György: Családi fénykép Titkok és hazugságok
ÚJ UNDOKOK
• Nevelős Zoltán: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Speier Dávid: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Vízer Balázs: Henyék, kölykök, dokknegyed, kispofák Az ifjúság kegyetlen meséi
• Déri Zsolt: Beszélgetés Gillies Mackinnonnal
SOROZATGYILKOSOK
• Földényi F. László: Gyilkos rokonszenv H – a hannoveri gyilkos
• Kömlődi Ferenc: Pokoljárás Hetedik
• Ádám Péter: Hitchcock az Interneten
• Bihari Ágnes: Bűn az élet Beszélgetés Szomjas Györggyel
NŐ-IDOLOK
• Balogh Gyöngyi: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Király Jenő: Változatok Hamupipőkére Próza és glamúr
• Ádám Péter: [Brigitte Bardot memorája]
TELEVÍZÓ
• Bóna László: Emberek alkonya – istenek hajnala Paranormál filmek
CD-ROM
• Politzer Péter: Eltévedve egy mozgó-képtárban
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Szoknyaszerepben A kenyereslány balladája
• Reményi József Tamás: Műhiba A rossz orvos
• Bikácsy Gergely: Bugyivalóság és sliccbódulat Az én pasim
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Párizsi randevúk
• Báron György: Jack
• Vidovszky György: A Notre Dame-i toronyőr
• Tamás Amaryllis: Sárkányszív
• Bori Erzsébet: Francia csók

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Philip Glass Kundunja

Csöndet! Csöndet!

Fáy Miklós

Nyugati tibetolás. Philip Glass az indiai zene helyett Scorsese kedvéért most a tibetihez fordult ihletért.

 

A hangszórók kínai csasztuskákat bömbölnek, fülrepesztő fémhangzatok hasogatják a levegőt. A dalai láma mélabús szemekkel azt mondja: elvették tőlünk már a csöndet is. De kedves dalai láma, illetve dalai lámát játszó színész, nem tűnt fel önnek, hogy milyen filmben játszik, itt eddig is szólt valami, nem volt csönd, amit el lehetett volna venni, teletömték a fülünket tibeti minimalizmussal. Van olyan rossz is a világban, amit nem a kínaiak okoznak. Ezt a filmzenét például Philip Glass írta. Még kitüntetéseket is kapott érte Los Angeles filmkritikusaitól, és nevezték Golden Globe-ra is. Glass hatvanegy éves korában élete legsikeresebb filmzenéjét hozta össze. Hivatalosan.

A sikerre Philip Glass éppen nagyon rá is szorult. Glass csillaga leáldozóban van. Annyira, hogy nekem még az is meglepő, hogy Scorsese éppen őt találta meg a felkéréssel. Semmi sem szólt Glass mellett, sem a régi sikerek, sem a filmzeneszerzői gyakorlat, csak a buddhista hit. És a végeredmény nem is igazolja Scorsesét.

Illetve: talán érdemes különbséget tenni. Glass és Scorsese közös munkája számomra elviselhetetlen. Nyugati tibetolás, angolul csevegő földművelők a világ tetején, repetitiv zene a Gyuto szerzetesekkel vegyítve, free Tibet és állítsátok meg a környezetszennyezést. Glass önmagában, csak a lemezt hallgatva ravaszabb dolog. Ravasz, mint maga a Glass-jelenség. Pedig milyen jó lenne, ha jó lenne! Glass története gyönyörű. A kisfiú, akinek az apja rádiószerelő, és mellékesen lemezekkel is kereskedik, és hazaviszi azokat a lemezeket, amelyek végképp eladhatatlannak bizonyulnak. Ennek köszönhető, hogy Glass előbb ismeri meg Beethoven késői vonósnégyeseit a napi slágereknél, emiatt akar zenész lenni, zongorista, majd fuvolista, végül zeneszerző, aztán a keresés évei: először úgy komponál, mint Schönberg, aztán úgy, mint Charles Ives, végül Párizsban megismerkedik Ravi Shankarral, amikor azt a feladatot kapja, hogy próbálja meg európaiak számára rögzíteni az indiai népzenét. Ez a végső ihlet. Philip Glass nemsokára úgy komponál, mint Philip Glass. Megszületik a minimalizmus.

És a döbbenet: bejön a siker. Minden téren. Szakmai elismerések és a közönség rajongása. Mind többen írnak repetitiv darabokat, a koncertre járók és lemezvásárlók pedig kábult csodálattal hallgatják a visszatérő zenei sejteket, az ismétlődés varázsát, a monotónia időtlenségét. És a Robert Wilsonnal közösen alkotott operát, az Einstein on the Beachet a század meghatározó művének képzelik, az opera megújulásának. Egy ideig. Aztán kiderül, hogy minimalista műveket alkotni nem olyan ördöngös dolog, hallgatni viszont embert próbáló feladat. A hetvenes évek közepén már maga Glass is ráun a dologra, egyre ritkább majd teljesen eltűnik a tiszta minimalista alkotás. A legutóbbi szimfóniája, a David Bowie és Brian Eno szerzeményei alapján megalkotott Heroes szimfónia már minimalizmus nélkül is rossz. És azt mondogatják, hogy a régi darabok élettelenek, sápatagok, bár a fülnek kétségkívül kellemesek, és az egész csupán koncerttermi techno-zene. Ez utóbbi egyébként nem igaz, egy Glass-műnek nincs olyan elementáris, gyomorbavágó hatása, mint egy sikeres partynak.

Glass elég jól viseli a dolgokat. Nem marad munka nélkül, neve továbbra is vonzó marad, stúdiója van New Yorkban, hanglemezeknél producer, de a filmzenére szóló felkérés talán még őt is meglepi. Visszatér a gyökerekhez, csak ezek a gyökerek meglehetősen elszáradtak az évek során. Visszatér a minimalizmushoz, csak indiai zene helyett most tibeti adja az ihletet. A Kundun a jelek szerint egyértelmű siker, még ha rejtély is, hogy egy ember, ha mást is tehet szabadidejében, akkor harminc perc után miért hallgatja még mindig ezt a zenét. Valami azt súgja, hogy ez a siker nem lesz átütő. Philip Glass tovább ízlelgetheti a régi igazságot: aki divattal él, divattal vész el.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/09 20. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3782