Láttuk még

A mandzsúriai jelölt

Varró Attila

Hollywood környékén szorosabb ok-okozati kapcsolat köti egymáshoz a pártszimpatizáns propagandafilmeket és a néggyel osztható esztendőket, mint áramszünetet a népszaporulathoz – az viszont, hogy egy nagystúdió sokmillió dolláros produkcióját csupán marketingszempontból részrehajló kampányfilmnek álcázza, egészen ritka (arcátlan) eset. John Frankenheimer tömegfilmes mesterember Mandzsúriai jelöltje 1962-ben még duplafenekű, ám egyértelmű bírálatát jelentette a hidegháborús állami propagandagépezetnek, egyaránt megcélozva azokat, akik a vörös vészt, illetve azokat, akik a hazai boszorkányüldözést látták komolyabb fenyegetésnek. A Richard Condon bestselleréből írt történet főhőse zilált koreai veterán, aki visszatérő lázálmaira alapozva azzal gyanúsítja kitüntetett bajtársát, hogy egy kínai agymosás jövetkeztében tudat alatt irányított alvó ügynökként tért vissza demokratikus hazájába. Az idei remake radikalizmusa azonban puszta látszat, hiába a sok merész lépés az aktuálpolitika irányába: a távvezérelt kuvaiti háborús hős immár egyenesen alelnökjelölt, az összeesküvés mögé pedig készítői a kézenfekvő Al-Qaida vagy EU-maffia helyett a Nagy Gonosz Amerikai Multikonszernt helyezték, Halliburton vagy McDonalds helyett Manchurian Globalra keresztelve, hogy az eredeti cím azért megmaradjon.

Noha Hollywoodban nagyítóval keresve sem lehetne alkalmasabb jelöltet találni a rendezésre Jonathan Demme-nél, aki az utóbbi években több liberális programfilmmel is bizonyított (Philadelphia, Agronomist), plusz a Paramount stúdió vezetőségének demokrata elkötelezettsége is kellőképp köztudomású, a 2004-es Mandzsúriai jelölt nem több ügyesen pozícionált és okosan kiegyensúlyozott tucat-thrillernél, amely időszerűen a Kongresszust választotta díszes kulisszának. A felpergetett cselekményvezetésű, precíz karakteralakításokkal és mérsékelt vizuális közhelyparádéval levezényelt zsánerdarab egyetlen (ám alapos) melléfogása pont remake-mivoltából fakad: egyrészt az eredeti film jól ismert csattanóját a forgatókönyvírók előrehozták és a Parallax-terv zárópoénját átemelve próbáltak a végére egy újabb csavart erőltetni, másrészt a korabeli keserű befejezést stupid happy enddé alakították a mai konformista közönségigényhez szabva. Az ilyesformán teljesen hitelét vesztett végkifejlet azonban akár törvényszerűnek is tekinthető, miként a piaci igényeket szolgáló rafinált pártsemlegesség: míg az eredeti remekmű bemutatójakor a nézők a kubai rakétaválság drámai eseményeit figyelhették a televízióban, manapság a legnagyobb politikai médiaesemény egy kínos elnöki baki, netán egy szaftos szexbotrány Michael Moore csillagos-sávos hazájában.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2004/11 60. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1833

Cikk értékelése:

szavazat: 999 átlag: 5.43