KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/május
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Halápi Csaba: Allen Ginsberg halálára

• Schubert Gusztáv: Perújrafelvétel Kafka a homokban
• Földényi F. László: A kallódó fiú Kafka moziba jár
• Horváth Antal Balázs: Egy amerikai Prágában Steven Soderbergh: Kafka
• Bori Erzsébet: A gyönyör összeesküvője Švankmajer
• Švankmajer Jan: Nádpálca helyett
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Míg a peron kiürül Berlin
• Pošová Kateřina: Larry Flynt és a feministák
• Kőniger Miklós: Fesztiválon kívül Berlin
• Reményi József Tamás: Csigázva Az angol beteg

• Nádori Péter: Szülői kíséret Kölykök
• Déri Zsolt: Barátságos kísértetek Kids-zene
MAGYAR FILM
• Ardai Zoltán: A kelepce Attila, a maffiózó
• Hammer Ferenc: Bűn a moziban Magyar maffiafilmek
• Schubert Gusztáv: Filmgyári lazac Balekok és banditák
VIDEÓ
• Horányi Attila: Videószobrok Matthew Barney
FESZTIVÁL
• Kövesdy Gábor: Leo füle Solothurn
KRITIKA
• Báron György: Gelsomina, kék parolival Franciska vasárnapjai
• Fábry Sándor: A finn szomszéd Gomolygó felhők
• Bóna László: Rovaristen Mikrokozmosz
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Óceán hozott
• Csejdy András: Hüvelyk Matyi titkos kalandjai
• Tamás Amaryllis: Michael
• Takács Ferenc: Moll Flanders
• Hungler Tímea: Túlélni Picassót
• Harmat György: A rajongó
• Bérczes László: Az ördög maga
• Csordás Lajos: Solo
• Kövesdy Gábor: Hullázó kedélyek
• Politzer Péter: A nagy hátraarc
• Lajos Géza: Az utolsó emberig
FILMZENE
• Fáy Miklós: A keményfiúk megmentője
INTERNET
• Nyírő András: Internet

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Jó estét, Wallenberg úr!

Vágóhidak Szent Györgye

Koltai Ágnes

 

Szépek a legendák, kivált, ha összeérnek és bátorítják egymást. Valahogy úgy, ahogy Pimpernel Smith (Leslie Howard) és az előkelő svéd diplomata-bankár dinasztia ifjú sarja, Raoul Wallenberg összetalálkozott. Pimpernel Smith a háború alatti angolszász filmgyártás egyik mitikus hőse, aki hamisítatlan ejtett angol humorral, amerikai távolságtartással, s mindenekfölött makulátlan eleganciával és rendíthetetlen civil kurázsival menti ki az embereket, köztük egy zsidó professzort, a németek karmai közül. Leslie Howard fiús kacsintása és fehér muszlinsálja maga volt a felszabadult remény. Egy vagány filmhős rámosolygott egy hasonlóan vagány svéd építész-re-üzletemberre, s a gomolygó legenda szerint Raoul Wallenberg elhatározta: olyan szeretne lenni, mint Leslie Howard (aki e szerepe után nem sokkal meghalt, máig rejtélyes körülmények között lezuhant az a polgári repülőgép, amivel utazott, és hogy a mítosz bensőséges misztikumáról se feledkezzünk meg, a Harmadik Birodalom legfőbb ura állítólag őrjöngött a Modern Pimpernel láttán). Állítólag, mert mindebből talán egy szó sem igaz, s ha igaz is, nem így.

De igaz a fehér glasszékesztyű, az Eden-kalap és több tízezernyi megmentett ember. Ez Raoul Wallenberg életműve. Mindaz, ami ezelőtt volt, a családi krónika része, ami pedig ezután történt, sötét titok, zavaros hazugságtörvény.

Amikor a svéd Kjell Grede leforgatta Jó estét, Wallenberg úr! című játékfilmjét, s ezzel párhuzamosan Herskó János a maga szubjektív dokumentumfilmjét, a Találkozásokat, Raoul Wallenberg éppen 77 éves lett volna. Pátriárkái kor, nehéz őt, a fess fiatalembert, a védangyalt öregnek elképzelni; miként Krisztus, ő is fiatalságába dermedt. 33 esztendősen lett mártír.

Raoul Wallenberg sorsot választott (a huszadik században kevesen engedhették meg maguknak ezt a luxust); bár nem ismerte a részleteket, az önként választott út kanyargóit, a keserű végről pedig mit sem sejtett, de bízott... Nemcsak a megvesztegetésre szánt temérdek pénzben, amivel útjára indították, még csak nem is kifogástalan eleganciájában, ami kétségtelenül feltűnő lehetett a szürke-fekete egyenruhák és a megtépázott polgári viseletek között, hanem magabiztosságában. Abban a bizonyos civil kurázsiban, amit állítólag Leslie Howardnál csodált meg.

Kjell Grede filmje ezzel a magabiztossággal kezdődik: a kicsit aggályos stockholmi főrabbi, dr. Marcus Ehrenpreis némi habozás után egyezik bele, hogy különleges küldetéssel Magyarországra utazzon Raoul Wallenberg, akit befolyásos helyekről ajánlottak neki, s aki tökéletesen biztos abban, hogy nála jobban senki sem teljesítheti a feladatot, ő ugyanis tudja, hogy az, amivel megbízták – védelmezze a megszállt Magyarországon a maradék zsidó közösséget –, nem teljesen lehetetlen, csak majdnem, így nem a csodában vagy a józan észben, hanem a vagányságban, a korrumpálható hivatalnokokban és a bőrüket menteni akaró katonatisztekben reménykedik. Az elvakult, megittasult gyilkosokkal a filmbéli Wallenberg nem boldogult, az utcai vérfürdőkből, a Dunába lövöldözésből senkit sem tudott kimenteni. Az öldöklésben felhevülő nyilaslegények a szemébe vihogtak, ha védlevélről, civilizációról, diplomáciai mentelemről beszélt. Akik önkezükkel gyilkoltak, csizmájukkal a vértől csuszamlós Duna-parton grasszáltak, nem rettentek meg a gyilkolás következményeitől. Csak a koncolást előkelő távolságból szemlélő német tisztekkel, nyilas belügyminiszterrel, államtitkárral, csendőrtiszttel értett szót. Velük üzletelt, élelemért, teherautóért cserébe életeket kapott.

A hősi legendáriumban talán nem a legjobb erény a józan céltudatosság, a hideg számítás és a haszonelvűség, nem beszélve emberek adás-vételéről, csakhát Raoul Wallenberg evilági lény volt; nem a napot kellett megállítania, vizet sem kellett fakasztania (csupán tejet szerezni a gettónak, bár ‘45 januárjában ehhez is a csodát hívták segítségül), s a tengeren sem kellett száraz lábbal átkelnie. Kizárólag gettófalakat kellett lerombolnia, leplombált vonatajtókat kinyittatnia, gyerekotthonokat, kórházakat, zsúfolt lakásokat oltalmaznia. Egy nyomasztóan sötét világban. Kjell Grede a szó szoros értelmében sötétnek ábrázolja az 1944 végi, 1945 eleji Budapestet, filmjét a rembrandti mélybarna uralja, teret és mozgalmasságot érzékeltető világos szín, egyáltalán fény csupán egyszer villan fel: amikor a svéd követség frissen kinevezett titkára megérkezik Budapestre.

A legendához híven finom eleganciával. Ott áll a pesti flaszteren – nem sokkal korábban talán erre tereltek egy halálmenetet, a bámészkodók közül valaki tán közéjük dobott egy darab kenyeret vagy kábán figyelték az ütlegektől felfelbukó gyerekeket –, mit sem sejt a Schutz-Passok jelentőségéről, a védett házakról és a Vöröskeresztes oltalomlevelekről. Hamar odavész azonban az elegancia, először meglazul a nyakkendő, aztán elkopik, elszakad az ing. A Wallenberg-legendárium ezzel fordul át hőskölteménnyé. A csodából elkeseredett küzdelem, fiaskókkal teli fáradt gyürkőzés lesz.

Az a Raoul Wallenberg, akit a svéd rendező – hiteles történelmi dokumentumok segítségével – megrajzolt, egyszerűbb, kicsit szürkébb, mint amilyennek a rejtély gyújtotta képzelet várta. A film 1944. július 9-ével, Wallenberg Pestre érkezésével kezdi, és 1945. január 17-ével, a végzetes debreceni úttal zárja annak a személyes küzdelemnek, bensővé tett erkölcsi kötelezettségnek a történetét, amely a kitüntetett hőst hétköznapi ember voltában ragadja meg. Nincs semmi magasztosság, pátosz, felkent bölcsesség ebben a férfiben. A film Wallenbergje bátor, elszánt és erős, de drámaisága, s ezzel hősiessége a filmen kívülre került. Január 17-én orosz katonák kíséretében elindult valahová, és a nyilvánosság számára sehova sem érkezett meg. Eltűnt, örökre elnyelte a titokzatos semmi, és ez avatta tragikus hőssé.

A Jó estét, Wallenberg úr! az emberi méltóság, kevésbé emelkedetten a személyes bátorság filmje. A személyiség, a sorsával rendelkező egyén himnikus műve. Egyre elkeseredettebb, zordabb hadakozás a gyilkos gépezettel, a fáradtság, a széttaposott cipő, a lógó kabát, a szétázott haj emberi tetté avatja mindazt, amit Raoul Wallenberg öt hónap alatt tett.

Az Eden-kalap és a glasszékesztyű hamar eltűnik a filmből, egy fáradt félmosolyra még futja a végén, de az elnyűtt kabát és a rossz cipő valahogy hitelesebb. A film Wallenbergje missziója végén hasonlít védenceihez, tépett, űzött. S az a rossz cipő, ami feltörte a lábát! – hány és hány, erőltetett menetben űzött embert lőttek le, vertek puskatussal agyon, mert felhólyagosodott, véresre dörzsölt lábuk nem vitte őket tovább.

A Wallenberg-rejtély 45 éves (valószínűleg idősebb, mint az az ember, aki Pimpernel Smithként mentett boldog-boldogtalant), hogy megoldódik-e valaha, az kétséges. A legenda, ha majd egyszer a részletek ismertté válnak, talán megfakul, de a tisztesség, a tudatosan vállalt mindennapos halálugrások, korrumpálások, alkudozások aligha.

A svéd mentőakció kétségtelenül legregényesebb része a Wallenberg-sztori. E regényesség mélyén az a különösen keserű és szimbolikus halál lapul, ami Raoul Wallenbergnek jutott. Zsidó halált halt; úgy pusztult el, mint azok az emberek, akiket nem tudott megmenteni: kijelölték a halálra, és a világ ezt némán fogadta.

Amikor a stockholmi főrabbi 1944. július 5-én búcsút vett tőle, a Talmudot idézte: „azok a férfiak, akik humanitárius misszió teljesítésére kelnek útra, Isten különös védelme alatt állanak”. Ha a Talmud nem tévedett, hol lehet ezért a halálért fellebbezni?

 

A Jó estét, Wallenberg úr! és a Találkozások című filmet a Svéd Filmhéten mutatták be.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4748