KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/május
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• Halápi Csaba: Allen Ginsberg halálára

• Schubert Gusztáv: Perújrafelvétel Kafka a homokban
• Földényi F. László: A kallódó fiú Kafka moziba jár
• Horváth Antal Balázs: Egy amerikai Prágában Steven Soderbergh: Kafka
• Bori Erzsébet: A gyönyör összeesküvője Švankmajer
• Švankmajer Jan: Nádpálca helyett
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Míg a peron kiürül Berlin
• Pošová Kateřina: Larry Flynt és a feministák
• Kőniger Miklós: Fesztiválon kívül Berlin
• Reményi József Tamás: Csigázva Az angol beteg

• Nádori Péter: Szülői kíséret Kölykök
• Déri Zsolt: Barátságos kísértetek Kids-zene
MAGYAR FILM
• Ardai Zoltán: A kelepce Attila, a maffiózó
• Hammer Ferenc: Bűn a moziban Magyar maffiafilmek
• Schubert Gusztáv: Filmgyári lazac Balekok és banditák
VIDEÓ
• Horányi Attila: Videószobrok Matthew Barney
FESZTIVÁL
• Kövesdy Gábor: Leo füle Solothurn
KRITIKA
• Báron György: Gelsomina, kék parolival Franciska vasárnapjai
• Fábry Sándor: A finn szomszéd Gomolygó felhők
• Bóna László: Rovaristen Mikrokozmosz
LÁTTUK MÉG
• Hirsch Tibor: Óceán hozott
• Csejdy András: Hüvelyk Matyi titkos kalandjai
• Tamás Amaryllis: Michael
• Takács Ferenc: Moll Flanders
• Hungler Tímea: Túlélni Picassót
• Harmat György: A rajongó
• Bérczes László: Az ördög maga
• Csordás Lajos: Solo
• Kövesdy Gábor: Hullázó kedélyek
• Politzer Péter: A nagy hátraarc
• Lajos Géza: Az utolsó emberig
FILMZENE
• Fáy Miklós: A keményfiúk megmentője
INTERNET
• Nyírő András: Internet

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Torino

Akik még szeretik a mozit

Zsugán István

Kiküldött munkatársunk beszámolója

 

Maria egy lengyel kisváros Aurora nevezetű lepusztult – ám egyetlen – aprócska mozijának javakorabeli üzemvezetőnője. Élete értelme, fő szenvedélye ez az „ő mozija”: gyakorta, amikor egyetlen néző sem akad, maga vásárol néhány jegyet önmagától, mint pénztárostól, hogy jogcíme legyen az előadás megtartására: egyszemélyben ő az üzemvezető, a pénztáros, a jegyszedő – és A Néző... (De így legalább mindig megkapja a néhány héttel azelőtti filmújdonságok alaposan lestrapált kópiáit.) Az egyik filmhíradóban felismeri katona-fiát, aki még kisgyerekként, válása után egykori szerelménél nevelkedett. Megkeresi a fiatalembert, fölfedi előtte a titkát, és hazaédesgeti. Pavel, a fiú – újra megtalált édesanyja, meg a lelkes öreg mozigépész hatására – maga is mozi-bolonddá válik: beáll a kis kócerájba, majd nagyvonalú terveket sző és akciókat kezdeményez, hogy megóvja a hivatalokban már elhatározott lebontástól a koszlott, elhagyatott, mégis olyan otthonos Aurora-mozit... Már-már sikeresnek látszik elszántan szenvedélyes igyekezete – a nézők is melléállnak, s megint kezdenének moziba járni –, amikor a nagy ünnepélyes újrakezdésnél a túlterhelt elektromos hálózat fölmondja a szolgálatot: tűz üt ki és Pavel ott pusztul a vetítőgépházban... A kis mozi végzete azonban mégsem teljesedik be, mert Pavel szerelme, a csinos Joanna – aki időközben szintén mozibolonddá vált – kitalpalja-kikönyörgi az újjáépítést, s átveszi az időközben jobblétre szenderült Maria néni helyét az Aurora pénztárában...

Szeretem a mozit– ez a címe Piotr Lazarkiewicz, a harmincnégy esztendős lengyel rendező első játékfilmjének, amely a zsűri elismerő oklevelét kapta a Fiatal Filmesek 6. Nemzetközi Fesztiválján Torinóban. S bár talán a fenti történet-vázlatból is kitetszik, hogy nem mentes a kissé érzelgős, melodramatikus fordulatoktól és felhangoktól sem, finom öniróniája, s az ügy – a mozi – iránti őszinte szenvedélyessége rokonszenvet keltett a torinói Vittoria filmszínház hatalmas és elegáns nézőterét zsúfolásig megtöltő, többségükben az ifjabb korosztályokhoz tartozó „cinéphilek” körében.

 

*

 

S a mozi-bolondok száma a jelek szerint ismét növekszik a nagy észak-olasz iparvárosban: az előző fesztiválon gyakran tumultuózus jelenetekre került sor a mozibejáratnál, s noha ezúttal a tavalyinál legalább háromszor tágasabb terembe költöztették át a főszekció előadásait, többnyire itt is zsúfolásig megtelt a nézőtér. Pedig két sarokkal odébb Martin Scorsese világszerte rengeteget ócsárolt-vitatott botrányfilmje, a Krisztus utolsó megkísértése szerepelt – alig félházak előtt – a műsoron (a filmről és botrányairól a Filmvilág 1988. 12. számában megjelent velencei fesztiválbeszámolóban olvasható részletes ismertetés); s annak ellenére, hogy az itteni tévénéző tucatnyinál több műsor között válogathat otthoni karosszékében ülve. S e programok közül néhány – főként a magántévécézár Berlusconi tulajdonát képező egyik-másik csatorna – naponta több játékfilmet is sugároz; és nemcsak kommerszeket, hanem valódi klasszikusokat is. Igaz, hogy húszpercenként-félóránként reklámokkal félbeszakítva, akár olyan remekműveket is, mint például Fellini Az országútonja, a legdrámaibb jelenetek közé ékelve egy-egy fogpaszta- vagy üdítőitalreklámot; amit épízlésű mozi-bolond gyomra, ugyebár, nehezen képes megemészteni. (Bár, mint hírlik, a technika rohamos fejlődése a leggátlástalanabb üzletemberek agresszivitásán is képes kifogni: itt-ott állítólag már kapni lehet – igaz, nem olcsón – valami olyan csodaszerkentyűt, ami automatikusan kiszűri a filmekből a beléjük erőszakolt hirdetéseket. Aki tehát csorbítatlanul kívánja élvezni valamelyik kedvenc filmjét, beprogramozza az ezzel a speciális készülékkel is fölszerelt videóját, másik csatornára vált vagy elmegy hazulról – esetleg éppen egy moziba –, és később zavartalanul végignézheti az ismét éppé varázsolt műalkotást...)

Nyilvánvaló, hogy ezen a fesztiválon olyan fiatalok és idősebbek találkoznak, akik még szeretik a mozit. Ők töltötték meg rendszeresen az egyik legérdekesebb mellékprogram, A lengyel film 1956–1970 című vetítéssorozat nézőterét Wojciech Jerzy Has, Jerzy Kawalerowic, Tadeusz Konwicki, Kazimierz Kutz, Janusz Morgenstern, Andrzej Munk, Marek Piwowski, Roman Polanski, Jerzy Skolimowski, Krzysztof Zanussi és természetesen Andrzej Wajda összesen több mint félszáz (!) alkotását követte végig alig lanyhuló érdeklődéssel a Lilliput nevű mozi közönsége: s a többé-kevésbé nálunk is ismert klasszikus játékfilmek mellett különleges csemegét jelentettek a rendezők főiskolai vizsgadarabjai, illetve kísérleti rövidfilmjei. (A Duna partjáról érkezett mozi-bolond legfeljebb reménykedhet: egyszer talán nálunk is akad majd vállalkozó kedvű forgalmazó, aki műsorra tűzi a lengyel filmművészet e legendás korszakának akár ezt a Torinóban felvonultatott, remek válogatását...)

 

*

 

A hivatalos versenyprogramban – a fesztivál elnevezéséhez illően – ezúttal is a fiatalok mai közérzetéről, gondjairól hírt adó, s fiatalok által készített filmek szerepeltek. Jellegzetes „fekete” melodráma a francia Jean-Claude Brisseau Lárma és őrjöngés című pszichológiai krimije. Az eredetileg irodalomtanári képesítésű rendező – nyilatkozata szerint – több mint egy évtizeden át tanított az egyik párizsi peremkerületi lakótelep iskolájában, s itt szerzett keserű tapasztalatait vitte vászonra. (Mint elmondta: tíz évig kellett kilincselnie, míg sikerült pénzt szereznie forgatókönyve megvalósításához.) A párizsi „kulcsos gyerekek” kegyetlenül brutális, elvadult világában alámerülő; a szeretet- és törődéshiánytól szenvedő, falkákba verődött kiskorúak és kamaszok értelmetlen tombolásainak bemutatásában tobzódó film nem valami szívderítő látvány, (s ráadásul, nyilván a mozipénztárra is sandító Brisseau még öncélúan halmozza is a gyomorfölkavaró fordulatokat): – ennek ellenére nem egykönnyen felejthető.

Vad, kegyetlen képi világot teremtett a Nyugat-Európa-szerte mostanában rendkívül divatba jött, a bulvárlapok által „Kínai Hollywoodnak” elkeresztelt áramlat legújabb mestere, Zhang Junzhao is Egy meg nyolc című filmjében. (Ismeretes, hogy az új kínai filmgyártás mennyire „arat” az utóbbi időszak fesztiváljain: tavaly itt Torinóban Chen Kaige Katonai díszszemle című filmje nyerte a nagydíjat; Nyugat-Berlinben Zsang Jimu A vörös gabonaföldje kapta az Arany Medvét; Cannes-ban A gyerekek királya, Velencében A sakk királya című kínai filmek nyerték el a dijakat...) Az Egy meg nyolc még 1984-ben készült, de bemutatását csak most engedélyezte a cenzúra. A japánokkal folytatott háború idején játszódik egy büntetőosztagban, ahová nyolc dezertőr közé bezárnak egy politikai tisztet, akit – oktalanul – árulással vádolnak... A kínai büntetőtáborok döbbenetes enteriőrjei, s a számunkra olykor idegenszerűen ható játékstílusban, mégis árnyalt pszichológiával megformált figurák sokszínű rajza végig a székhez szegezi a nézőt; nem véletlen, hogy a l’Unitá kritikusa „a Piszkos tizenkettő kínai ikerfilmjének” nevezte Zhang Junzhao alkotását.

 

*

 

Tágas terekre ablakot nyitó, erős atmoszférájú kamarafilm a szovjet-észt Arvo Ikho (Torinóban a zsűri különdíjával kitüntetett) A megfigyelője, egy orosz asszony és egy észt fiatalember kapcsolatának tragédiába torkolló története. Az észt diák, leendő ornitológus tanulmányi gyakorlatra érkezik a távoli természetvédelmi körzetbe, ahol ellentmondásos, gyűlölködő-szerelmes viszonyba bonyolódik a minden civilizációtól elzárt szigeten már régóta magányosan élő, nála évekkel idősebb, érdes modorú és kissé tenyeres-talpas erdésznővel. A naiv és ifjú ornitológus a világ legfontosabb dolgának tartja a kipusztulóban lévő, s általa valósággal imádott ritka madárfajok védelmét, s fölfogni is képtelen, hogy a mindennapi falatért – olykor tiltott vadászat és halászat révén is – keményen megküzdő, sokat szenvedett asszonyt kevésbé izgatják a fauna megóvásának magasabb tudományos szempontjai... A két szereplő, Szvetlána Tormcsova és Erik Ruus mindvégig olyan magasfeszültségű színészi alakítást produkál, hogy „a vásznon szinte alig történik valami” típusú cselekmény ellenére a néző figyelme pillanatra sem lankad.

 

*

 

Végül, de nem utolsósorban: a mértékadó olasz lapok (Corriere della Sera, la Repubblica, l’Unitá stb.) kritikusainak többhasábos főcímekben is közzétett meglepetésére és egyet-nemértésétől kísérve, akik a film becsületes témaválasztását dicsérték, de akadémikus stílusát kifogásolták – a torinói fesztivál fődíját a magyar versenyfilm: Téglásy Ferenc Soha, sehol, senkinek című alkotása nyerte el.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/03 42-43. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5333