KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/június
KRÓNIKA
• Csantavéri Júlia: Ferreri halott

• Csejdy András: Egyedül nem egy Lost Highway – Útvesztőben
• Horváth Antal Balázs: Végtelen rosszullét David Lynch-portré
• Báron György: Az örökös háború korában Brigantik – VII. fejezet
• Schubert Gusztáv: Szépen égnek? Délszláv harcművészet
• Bakács Tibor Settenkedő: Utolérni Joszelianit Portrévázlat
• Kemény István: Hogy állunk a Gonosszal? Német filmek
• Landesz Tamás: A valódi humor fekete Beszélgetés George Táborival
LENGYEL FILM
• Pályi András: Másról, másnak, máshonnan Lengyel filmtavasz
• Bori Erzsébet: Nagyok a kispályán Dokumentumfilm: Kieslowski és a többiek
• Kovács István: Mozgóképrombolás Beszélgetés Jerzy Wójcikkal
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Krumplibogár és telehold Független Film- és Videófesztivál
• Bihari Ágnes: Távol Afrikától Beszélgetés El Eini Sonjával
• Muhi Klára: Nosztalgiaműhely, kevés illúzióval Beszélgetés Surányi Andrással és Vészi Jánossal
• Sós B. Péter: Pénzszerzők vagy szerzőtársak? Magyar producerek

• Bikácsy Gergely: Don Bábu és Szenyorita Ordas Egy regény Buñuelig
• Kovács Ilona: Casanova papagája A titokzatos tárgy
• Tillmann József A.: A kartéziánus bazilika Mozi-hatalom
• Almási Miklós: Égi háborúk Szatellit-Monopoly
KRITIKA
• Nádori Péter: Idegen Lucifer Gyilkos kedv
• Schubert Gusztáv: Mennyei békétlenség Az Út
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Mennyei teremtmények
• Simó György: Államérdek
• Hegyi Gyula: Két túsz között
• Tóth András György: Halálos tézis
• Hirsch Tibor: Sorvadj el!
• Ardai Zoltán: A nagy dobás
• Nevelős Zoltán: Balhé Bronxban
• Hungler Tímea: Esthajnalcsillag
• Tamás Amaryllis: Zűrangyalok
• Békés Pál: Egy igaz amerikai
• Takács Ferenc: Változások kora

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

A fa

Forgács Nóra Kinga

The Tree – francia-ausztrál, 2010. Rendezte: Julie Bertucelli. Írta: Judy Pascoe regényéből Julie Bertucelli, Elizabeth J. Mars. Kép: Nigel Bluck. Zene: Grégoire Hetzel. Szereplők: Charlotte Gainsbourg (Dawn O'Neil), Morgana Davies (Simone O'Neil), Csókás Márton (George), Christian Byers (Tim). Gyártó: Screen Australia / Canal+. Forgalmazó: Szuez Film. Feliratos. 100 perc.

Julie Bertucelli olyan rendezők mellett dolgozott asszisztensként, mint Kie¶lowski (Három Szín: Kék) és Otar Iosseliani (Brigantik), miközben folyamatosan készítette saját televíziós dokumentumfilmjeit. Első nagyjátékfilmje, a Mióta Otár elment 2003-ban a Kritikusok Kéthete szekció nagydíját nyerte el Cannes-ban. Második mozifilmje, A fa egy család gyászának egyetlen emblematikus, központi motívum köré szervezett történetét meséli el. Dawn négy gyermekével marad magára, miután férje hirtelen meghal. A nyolcéves Simone azt hiszi, hogy apja a kertjükben álló hatalmas fában él tovább. A fa valóban mintha önálló életre kelne, burjánzó növésnek indul, és bár ágai között nyugalmat és rejtekhelyet nyújt a gyászolóknak, elkezdi lerombolni a házat...

A Judy Pascoe kortárs regénye alapján készült film semmi újat vagy különöset nem tesz hozzá a gyászmesék dramaturgiájához, sőt egyenesen átveszi azok kliséit. Bertucellinek azonban különös érzéke van ember és környezete ábrázolásához, a szituációk megteremtéséhez és a színészvezetéshez: kevés beszéddel, sok életszerű mozzanattal, egyszerű, mégis dinamikus filmnyelvi megfogalmazásban, impresszív képeken mutatja meg az európai szem számára olykor fenyegetően tágas és vad, vidéki Ausztrália képét, és nyújtja a gyászoló család pontos portréját. A kissé közhelyesnek tetsző központi motívum, a fa a maga eleven valóságában lesz a destruktívvá váló érzelmi és értelmi folyamatok, a traumához, a múlthoz való kóros kötődés érzékletes szimbóluma.

A fa elvontabb, spirituálisabb meséje talán kevesebbekhez szól, mint a Mióta Otár elment visszafogott, finom szövésű realista története, de erős rendezői kvalitásokat mutat, és végkifejletével misztifikáció vagy bántóan túlzó szimbolizmus nélkül képes kifejezni a természet radikális álláspontját a gyász, egyáltalán, a traumákhoz fűződő viszony kérdésében.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/03 54-54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10561