KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/augusztus
KRÓNIKA
• Báron György: Bo Widerberg 1930–1997
• Schubert Gusztáv: Mitchum és Stewart

• Schubert Gusztáv: A démon fényképészei Privát Magyarország
• Varga Balázs: Élet-kép-regény Beszélgetés Forgács Péterrel
• Balassa Péter: Mintha és Az Gogol, Jeles és a hajléktalanok
• Jeles András: Méz és olaj
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A pálmaligeten át Cannes ’97
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes '97
• N. N.: Cannes Arany Pálmái
• N. N.: Magyar filmek díjai Cannes

• Kömlődi Ferenc: Sóhajok, könnyek, sötétség Dario Argento poklai
• Tanner Gábor: Mondd, hogy félsz A spanyol thriller
• Csejdy András: Egy szónak is száz a vége Intim részek
• Hahner Péter: Egy bűnbak védelmében Nixon
KÍNA
• Vágvölgyi B. András: Hongkongi nouvelle vague Wong Kar-wai
• Wostry Ferenc: Egymilliárd néző Tsui Hark
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Holdbéli Gaspard A nyár meséje
• Turcsányi Sándor: (V)érzés Féktelen Minnesota
FILMZENE
• Fáy Miklós: Morricone és fia
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Extrémek
• Báron György: Fourbi
• Hungler Tímea: Meglesni és megszeretni
• Hirsch Tibor: Con Air – A fegyencjárat
• Takács Ferenc: Relic – Bestia
• Tamás Amaryllis: Anakonda
• Ardai Zoltán: Utánunk a tűzözön

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A hazug

Békés Pál

 

Könnyű esti séta a parkban, futólagos találkozás egy ismerős lánnyal, telefonszámcsere – „majd hívj!” – az ilyesminek igazán semmi jelentősége. Kivéve, ha a lány röviddel az elválás után kettéválik (kés által) – s egyik fele a Városházán, másik a pályaudvaron kerül elő, egy-egy bőröndben.

A futó esti találkozás túlélője, James Walter Wayland, a Princeton Egyetemen végzett pszichológus (Tim Roth), amúgy pillanatnyilag állástalan textilbirodalom-örökös, egy rendőrségi hazugságvizsgáló géppel találja szemközt magát, melynek kezelője Edward Willem Kennesaw, az Észak-Karolinai Egyetem diplomás pszichológusa. Ezen adatok felíratnak a vászonra, az intelligencia-hányadossal együtt. WAYLAND – KENNESAW 151:122. Előny a vádlottnál. A megközelítés valamelyest emlékeztet egy boxmérkőzésre; a hozzáértő riporter fojtott hangon informál arról, miként jutottak a küzdő felek a szorítóba, és milyen korábbi eredményekkel dicsekedhetnek. (Itt kiemelhetjük Kennesaw eddigi 1500 hazugságvizsgálatát, – az általa elért 92%-os beismerési aránnyal a rendőrtiszt vélhetőleg méltán foglalhat helyet a nemzetközi hazugságvizsgálat élmezőnyében, habár a világranglista pillanatnyi állásáról a felirat nem tájékoztat.) Végül megemlítendő, hogy a kivetített adatok a küzdők társadalmi státuszáról is informálnak; a Princeton a gazdagok méregdrága magánegyeteme, míg az Eszak-Karolinai csupán alacsony árfekvésű állami tanoda, így hát némi szociális feszültség is keveredik a küzdelembe. A paraméterekkel tehát tisztában vagyunk: gong! – kezdődhet a mérkőzés.

A pszichológus-párbaj a forgatókönyvírói tagolás szerint öt nap alatt, vagyis öt menetben zajlik. Az eszközök változatosak, a küzdő felek az érzékeny masina érzékelőit megzavaró nyugtatókat, antidepresszánsokat is bevetnek, valamint epileptikus rohamokkal, rejtett kamerával készült felvételekkel és revolverrel revolverezik egymást. És persze hazudnak rendületlenül, hazudnak éjjel és nappal, flash-backjeikből kiderül, hogy már gyermekkoruk óta, hazudnak anyjuknak, apjuknak, feleségüknek. A túlfacsart hazugságözönben a néző mind nehezebben igazodik el, s már-már elvész, amikor fölcsillan a megoldás: az eltűnt leányt a rendőr-pszichológus ölte meg, ám a vádlott-pszichológus darabolta föl, de a film szájbarágós ideológiája, miszerint hazugság (lehet) minden, kétségessé teszi, hogy ennek van-e jelentősége; történhetett volna akár fordítva is.

Midőn a rendőr megkönnyebbülésére a vádlott egy méreggel felturbósított epileptikus rohamban a szemünk láttára elhalálozik, már-már minden világos. Ám amikor a kurta epilógusban ismét feltűnik az iménti tetem, csupán, hogy könnyű esti sétát tegyen a parkban, s ennek során futólag összefusson egy ismerős lánnyal, már sejtjük: hiába is sejtünk bármit.

A moziból távoztunkban tétován tépelődünk; álmodtuk, vizionáltuk, szeszmámorban deliráltuk, epileptikus rohamban konfabuláltuk, avagy csupán hazudtuk, hogy moziban voltunk?

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/04 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3679