KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/augusztus
KRÓNIKA
• Báron György: Bo Widerberg 1930–1997
• Schubert Gusztáv: Mitchum és Stewart

• Schubert Gusztáv: A démon fényképészei Privát Magyarország
• Varga Balázs: Élet-kép-regény Beszélgetés Forgács Péterrel
• Balassa Péter: Mintha és Az Gogol, Jeles és a hajléktalanok
• Jeles András: Méz és olaj
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A pálmaligeten át Cannes ’97
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes '97
• N. N.: Cannes Arany Pálmái
• N. N.: Magyar filmek díjai Cannes

• Kömlődi Ferenc: Sóhajok, könnyek, sötétség Dario Argento poklai
• Tanner Gábor: Mondd, hogy félsz A spanyol thriller
• Csejdy András: Egy szónak is száz a vége Intim részek
• Hahner Péter: Egy bűnbak védelmében Nixon
KÍNA
• Vágvölgyi B. András: Hongkongi nouvelle vague Wong Kar-wai
• Wostry Ferenc: Egymilliárd néző Tsui Hark
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Holdbéli Gaspard A nyár meséje
• Turcsányi Sándor: (V)érzés Féktelen Minnesota
FILMZENE
• Fáy Miklós: Morricone és fia
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Extrémek
• Báron György: Fourbi
• Hungler Tímea: Meglesni és megszeretni
• Hirsch Tibor: Con Air – A fegyencjárat
• Takács Ferenc: Relic – Bestia
• Tamás Amaryllis: Anakonda
• Ardai Zoltán: Utánunk a tűzözön

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Két apának mennyi a fele?

Vidovszky György

 

Alain Delon utolsónak beharangozott filmje nem is egy, hanem legalább két film, mint ahogy Alice-nak sem egy apja van, hanem legalább kettő. Pontosabban egy sem. Mostoha körülményei vezették le a helyes útról (néhány lopott kocsival) a börtönig. E kapkodó lélektani bevezető már sejteti, ennek valójában semmi jelentősége nem lesz a film során. Csak egy dologra jó, hogy egy misztikus hangfelvételből kiderüljön, Alice nemrég elhunyt édesanyja nem tudta, két egykori szerelme közül melyik az igazi apa: Delon vagy Belmondo. Már ez a hangfelvétel is kimódoltnak tűnik, de az, ahogy egy húszéves lány megrendezi a két korosodó apajelölt találkozását, kifejezetten kínos. Mintha a rendező, Patrice Leconte nem tudna mit kezdeni ezzel a témával. Megközelítéséből, dialógusaiból, poénjaiból száműzi az őszinteséget, kiagyalt, hollywoodias jópofáskodással bíbelődik a jelenetek helyett. És akkor jön a második film, minduntalan előkerül valamilyen orosz maffia-sztori, ami banálisan belerobban ebbe a bájoskodó kamarajátékba, hogy Leconte kedvére végre elindulhasson egy igazi akciófilm. Még halványan reméli az ember, hogy előbb-utóbb lesz köze a sok dirr-durrnak az eredeti kérdéshez, mármint, hogy ki az igazi apa, de ez a várakozás hamar eloszlik néhány dinamit okozta füstfelhővel együtt. Bizonyára nem véletlen, hogy a hősök – mindent felégetve maguk mögött – Amerikában kötnek ki. Ez a film is inkább akar oda tartozni, mint az európai hagyományhoz. Habár kétlem, hogy nagy sikert aratna odaát e két, az amerikai filmpiacon jórészt „ismeretlen” francia öregúr kifulladásig tartó sármja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/08 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3767