KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/augusztus
KRÓNIKA
• Báron György: Bo Widerberg 1930–1997
• Schubert Gusztáv: Mitchum és Stewart

• Schubert Gusztáv: A démon fényképészei Privát Magyarország
• Varga Balázs: Élet-kép-regény Beszélgetés Forgács Péterrel
• Balassa Péter: Mintha és Az Gogol, Jeles és a hajléktalanok
• Jeles András: Méz és olaj
FESZTIVÁL
• Létay Vera: A pálmaligeten át Cannes ’97
• N. N.: A fesztivál díjai Cannes '97
• N. N.: Cannes Arany Pálmái
• N. N.: Magyar filmek díjai Cannes

• Kömlődi Ferenc: Sóhajok, könnyek, sötétség Dario Argento poklai
• Tanner Gábor: Mondd, hogy félsz A spanyol thriller
• Csejdy András: Egy szónak is száz a vége Intim részek
• Hahner Péter: Egy bűnbak védelmében Nixon
KÍNA
• Vágvölgyi B. András: Hongkongi nouvelle vague Wong Kar-wai
• Wostry Ferenc: Egymilliárd néző Tsui Hark
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Holdbéli Gaspard A nyár meséje
• Turcsányi Sándor: (V)érzés Féktelen Minnesota
FILMZENE
• Fáy Miklós: Morricone és fia
LÁTTUK MÉG
• Békés Pál: Extrémek
• Báron György: Fourbi
• Hungler Tímea: Meglesni és megszeretni
• Hirsch Tibor: Con Air – A fegyencjárat
• Takács Ferenc: Relic – Bestia
• Tamás Amaryllis: Anakonda
• Ardai Zoltán: Utánunk a tűzözön

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Hotel Ruanda

Bori Erzsébet

 

Terry George filmjét nehéz műfajba sorolni: dokudrámának nem elég valósághű, politikai thrillernek túlságosan is az. Drámában és politikában persze nincs hiány, hiszen a történet a ruandai polgárháború legvéresebb időszakában játszódik, amelynek 800 ezer halott és milliónál is több sebesült, megcsonkított, megerőszakolt ember a mérlege.

A fő helyszínt adó szállodának valójában Les Mille Collines a neve, s a belga Sabena érdekeltségébe tartozik. Ennek az igazgatóhelyettese a főhős, a hutu Paul Rusesabagina, aki jó viszonyt ápol a fehér főnökökkel, de a hazai potentátok között is vannak emberei. Paul öltönye, nyakkendője kifogástalan, modora csiszolt, gondolkodása pozitív, jövőképe optimista, felesége tuszi. Mi sem természetesebb számára, mint az ésszerű kompromisszumok keresése, a közvetítés a legkülönbözőbb ellenérdekelt felek között.

1994-ben az ENSZ áldásával végre formális békét kötnek az évek óta háborúzó erők, a többség örül és remél, bár a hutu szélsőségesek rádiója továbbra is a megbékélés ellen és a tuszik irtására uszít. Az elnök elleni merénylet után az ultrák fellázadnak és elszabadul az erőszak. Az UNAMIR tehetetlen, mandátuma nem terjed ki a béketeremtésre, fegyvert csak önvédelemre használhat; a fehéreket evakuálják, és Paul olyan szerepben találja magát, amire a legkevésbé sem volt felkészülve. Az elegáns luxusszálló többezres menekülttáborrá és ostromlott erőddé változik, amelynek lakói mind az ő kezébe teszik az életüket. Paul súlyos identitásválságba kerül, de a halálos fenyegetés és az egymást érő problémák közepette nem marad ideje ezen rágódni. Értékes kapcsolatrendszere meg a hotel széfjében és italraktárában rendelkezésére álló erőforrások hatékony bevetésével sikerül elhárítania a veszedelmet.

Paul Rusesabagina létező személy, aki ma Belgiumban él a családjával. Ez tehát egy szép, igaz történet. Hogy pontosak legyünk: inkább szép, mint igaz. Ruandában az ENSZ nem sokkal szerepelt fényesebben, mint korábban Srbrenicában, a világhatalmak hónapokig nem találtak rá okot és módot, hogy megállítsák a vérontást. A Hotel Ruandában viszont egymás sarkára taposnak a segítőkész jóemberek – sztárszínészek alakításában. Mégsem húznám rá a vizeslepedőt Terry George-ra. Ugyan ki menne be a moziba egy naturálisan erőszakos és tökéletes reménytelenséget árasztó filmre? És aki mégis megnézné, milyen érzésekkel lépne ki a fényre?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2005/10 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8402