Rosemary gyermekeMária az antikrisztussalArdai Zoltán
Ha a világban dúló minden gonoszság egyetlen forrásból, mégpedig a Pokol urának lényéből árad, vagyis ha létezik Gonosz, értelemszerűen neki kell lennie a Leggonoszabbnak. Semmiképp sem koncentrálódhat tehát olyan alakzatba, melyet tekintetünkkel felfoghatnánk (mint például pokolbéli teremtményeit, így némely csőrösökből, puhatestűekből és rovarokból összerótt, báva rémeket), mivelhogy így máris kevésbé volna gonosz, mint amúgy. Mutogatja ugyan rész-arcait, de ezzel is csak kiszámíthatatlanabb. Emberarcú kísértőként, emberbe vagy állatba költöző démonként vagy veszélyes erdei aljnövényzet alakjában megjelenni – akár különböző helyeken egy időben – neki nyilván könnyebb, mint nekünk mondjuk szilveszteri malac-álarcot ölteni. S ha csakugyan van Gonosz, nem kétséges, hogy lényének nagy része mindig az emberi viszonyokban mozog félelemre méltó energiaként, gyakran vegyülve még a szeretettel is. Ily módon a Sátán elképzelt „legigazibb arcának” festett képei mindig lefokozóbbak, így mulatságosabbak a szigorú jóságú Atya festett képeinél. (A Sátán sötét hatalmát sokkalta dermesztőbben sejtetik meg említett porontyainak jeles ábrázolásai.)
A Sátán-test megjelenítésére tett kísérlet nem válik javára Roman Polanski hírneves 1968-as thrillerének sem, amelynek itthoni bemutatóját mostanában üdvözölhetjük. A Rosemary gyermeke, ha egyszerűen mint amerikai moziszórakozást tekintjük, szokatlanul motívumgazdag, finom kidolgozású termék; thrillernek is jó, bár kissé hígabb a műfaj remekeinél; okkult témájú rémfilmként a felszínesebbek közé tartozik ugyan, de egyben a fontosak (a műfajtörténeti jelentőségűek) közé. Stílusa figyelemre méltó – a Hitchcock-epigonizmus vádja tévedés volna –, az itt érvényesülő filmzene-felfogás például rendezők sorára hatott. (Még Stanley Kubrick Ragyogásának – talán a legjobb démon-filmnek – lenyűgözően különös zenehasználata is Polanski tizenkét évvel korábbi munkájára üt vissza.) Ugyanennyire feltűnő azonban, hogy Polanski e művének szellemi értéke jócskán alatta marad fekete-fehér filmjeiének, ideértve természetesen 1965-ös pszicho-horrorját, az Iszonyatot is. Ezekben Polanski talán valóban feltárt valamit a Sátán működéséből, a Rosemary gyermekében viszont – leereszkedve az irodalmi alapul szolgáló Ira Levin-regény szemléleti színvonalára – a közelgő új bestseller- és mozikultúra divatsátánját lépteti fel.
A film hősnője, Rosemary Woodhouse, finomcsontú és kedves természetű New York-i fiatalasszony, aki néhány héttel azután, hogy férjével az előkelő Bramford-bérházba költözött, teherbe esik. Ezt az eseményt megelőzik bizonyos rossz ómenek, mindenekelőtt az az éjjeli látomás, amit az asszony élt át, holmi ajándék édesség okozta rosszullétben. Reggel már nem tudja pontosan, mit is álmodott, de mi nagyon is emlékszünk. Ringó jachtfedélzeten találta magát álmában, valamiféle napozó társaság tagjaként, itt levetkőztették, és ő egyre jobban fázott. Aztán mintha a sixtusi kápolnában hevert volna, továbbra is nappali fényben, mégpedig az Ember teremtését ábrázoló freskó alatt, végül viszont egy igen homályos teremben állapodott meg. Itt-ott lángok égtek. Az ágyat, melyen ólmos tagokkal feküdt, sutyorgó-kántáló alakok állták körül (köztük feltűnt néhány ismerős is). Szakavatott kezek hurkokat vetettek rá, és meztelen testére vörös jeleket pingáltak. Majd a háttérből előbukkant a férje, de míg feléje közelgett, valaki más tolult a helyébe. Aztán az az alak ráfeküdt. Feketén csillogó, varacskos hüllőkarjai voltak, és szőrrel lepett ragadozópofája, keskeny, egymástól távol ülő tűzszemei szinte okádták a gonoszság fényét.
A Sátán ilyetén megjelenése abból a célból, hogy egy halandó nőt anyává tegyen, mondhatni, ízetlen tréfaként hat a vásznon. Ez a figura képviselné a titkok királyát és mindenek tudóját s a földi bánatok bizalmas gyógyítóját, mint Baudelaire írta volt A Sátán litániájában? A Sátánnak, vélnénk, a Földön nem egészen ugyanaz a szerepe, mint a pokol mélyén: a felvilágon ő nem csakis a Gonosz, minthogy itt egyben „az Erő része”. Meglehet, nem is minden esetben helyes, hogy imáinkat a Legfelsőbbhöz intézzük: hátha az Úr egyes gyötrő élethelyzetek megoldásában a Sátánt tette illetékessé, s csak annyit vár el tőlünk (saját érdekünkben), hogy ne váljunk a sötét Rész szolgáivá az Egésszel szemben, vagyis hogy minden napon készen álljunk a Gonosznak való ellenszegülésre. Az is lehet viszont, hogy az idők változásával – netán az Úr visszavonultával – a Sátán sem a régi már: nem tud mást, mint a Pokol tömény undokságait a felvilágra bugyborogtatni. Mintha csakugyan így volna. Az Ember kémikumokat kísérletez ki a maga gyógyítására, de új halálvírusokat szabadít velük magára, erőműveket emel, és ezek is a pusztulás új gócaivá válnak (nincs miért fennakadnunk épp azon, hogy az állapotos nők szorongásai immár leküzdhetetlenekké fokozódtak). De Polanski 1968-as Ördöge így is csak mumusnak látszik. Ha ugyanis a világ elpoklosodása végleges folyamat, ugyan miért jön „személyesen” New Yorkba a Sátán Hím-inkarnációja, és ha jön, mi szüksége arra, hogy földi hívekkel konspiráljon?
Ez a sztori-generáló ötlet inkább Ira Levinre vall, mint Polanskira. (Levin egy másik munkája egyébként a gonoszság evilági növekményét bizonyos Hitler-vírusok szaporulatával magyarázza.) A rendező legalább nem zárkózott teljesen a történetbe: a film cselekményét erőltetetten úgy is értelmezhetjük, hogy a szorongó Rosemary megőrülésének stációit látjuk. (A gyermekre végül nem vethetünk pillantást, csupán az anya iszonyodó arcára). Eszerint a Bramford-házat birtokló Mr. Castavet nem feketemágus; Castaveték nem azért vonják szövetségükbe Rosemary férjét, hogy a gyermek ördögnek születhessék, hanem hogy segítsenek a normális gyereket eltávolítani őrült anyjától. Csakhogy Rosemaryt épebb személyiségnek látjuk a filmen mindegyiküknél, míg a papagájszerű Mrs. Castavet vagy barátnője (ez a nadrágban-ingblúzban, máskor meg kislányruhában járó, testes néni) a tébolyig tipikus amerikai nyárspolgárok. Ha megpróbálunk eltekinteni a film okkult, illetve klinikai értelmezhetőségétől és csakis a Castavet-kör sátánhitét vesszük komolyan, a történet máris átélhetőbbnek mutatkozik. Így viszont nem a világ elveszéséről szól, hanem egy szerencsétlen nő vergődéséről néhány eszelős közt, akik egyes köznapi amerikai típusokat testesítenek meg; ilyen figura dr. Saperstein is, Rosemary tekintélyes szülőorvosa. (A gyermek eszerint tán valóban torzan születik, az anyának beadagolt tápok hatására.) Ez esetben viszont nyomatékosan vagyunk kénytelenek kifogásolni, hogy Polanski nem kegyetlen, hanem kegyetlenkedő – mintegy a Sátán helyett sátánkodó – rajzát nyújtja a mondott helyzetnek. Túlságosan érezni, hogy kedvét leli magára maradt hősnője gyötrelmeiben és abban, hogy a hősnőt beletörődésbe vezérelheti. A Kés a vízben 1961-ben forgatott jelenetegyüttese még mintha „a kés logikája szerint” és nem Polanski kénye szerint volna oly nyomasztó. Rosemary hirtelen ellágyulása azonban, amint ringatni kezdi szörnyecskéjét, felettébb hamis, egyébként inkább azokba az értelmezés-változatokba illik, amelyekről korábban volt szó.
A lágy mosoly pillanata megtöri a befejező jelenet hipnózisát, figyelmeztető jeléül annak, hogy ez az archetipikus erejű jelenet nem valamely hozzá méltó történetbe ágyazódott. (A befejezés: Rosemary, immár mindenre elszántan, gyilkot ragad és áthatol a falon, mely lakását a ház titkos szentély-szalonjától választja el; itt azonban szörnyű belátásra kell jutnia.) Fájdalom, mindent összevéve Polanski e műve csupán regénymegfilmesítés marad.
Hogy a várandós Rosemary ne ússza meg valami ijesztő baj nélkül, az természetesen a mi kívánságunk is. A jámbor példák fakasztotta örömökről szívesen mondunk le a borzadás javára, ha tudattágító élményeinkért lakolnunk nem kell, csupán jegyárat fizetnünk. Mindenesetre ritkán aratnak jelentős mozisikert oly filmek, amelyek mintaszerűen lezajló kismama- vagy „kezdő munkaerő”-történeteket dolgoznak fel joviális szellemben, esetleg derűsen áhítatos kísérőzene igénybevételével. Polanski filmjében felcsendül ugyan ilyen zene – s még csak nem is kontrasztban az adott jelenettel –, hatása azonban itt különleges. Töredékes dallamát ugyanis másként is hallottuk már (a főcím alatt): szövegtelen, szomorkás bölcsődalként, benne az oféliai bomlottság reminiszcenciáival. A Rosemary gyermekét nézve hamar felkészülünk valami rosszra – éppen nem a film minőségét, hanem főhősei sorsát illetően. Rosszra, aminek elmaradása már dühítő csalódást jelentene számunkra. Korán balsejtelmet ébreszt az a röpke képsor is, amelyben a fiatal házaspár, vígan összekapaszkodva, először állít be a Bramford-házba, s a földszinti kőpadlón holmi odamaródott foltot – bizarr talpnyomot? – pillant meg. Máskor a puszta kameramozgás kelt szorongást: egy alkalommal, amikor lakásuk egyik szobájában a tárt ajtón kívülről látunk be, váratlanul ingani-úszni kezd a kép, az ajtókeretben más szobarészlet tűnik fel, mint az imént, mígnem már elviselhetetlennek érezzük, hogy nem tekinthetjük át az egész, egyre veszélyesebbnek vélhető szobát. Meredten lessük tehát, mely sötét tudást oszt meg velünk most Polanski.
Nem látszik még, hogy ez a tudás csak Ira Levin kárhozattana.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1223 átlag: 5.55 |
 |
|
