KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/november
KRÓNIKA
• Durst György: Filmvilág alapítvány az első filmért

• Geréb Anna: Tbiliszi találkozás Szergej Paradzsanov
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A bonsai visszavág Velence
TITANIC
• Csejdy András: Tat a mélyben Titanic fesztivál
• Déri Zsolt: A jéghegy csúcsa Norvég hullám

• Földényi F. László: A lehetetlen prófétája Hullámtörés
• Rózsavölgyi Adél: Európa elrablása A bűn mélysége
• Mátyás Péter: Az ördög ifjúkora Ken Russell
• N. N.: Válogatott filmográfia Ken Russell
• Takács Ferenc: Valóság Filmstúdió A beatgeneráció
• Gazdag Gyula: Egy költő a Lower East Side-on
• Eörsi István: Egy költő a Lower East Side-on
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A túlélésről Az én kis nővérem
• Ardai Zoltán: Ingertréning Út a pokolba
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Baráti kör
• Hungler Tímea: Peacemaker
• Barotányi Zoltán: Kapcsolat
• Harmat György: Törjön ki a frász!
• Mockler János: Manhattanre leszáll az éj
• Turcsányi Sándor: Bean
• Bori Erzsébet: Fújhatjuk!
• Tamás Amaryllis: Tűz a mélyben
INTERNET
• Nyírő András: A fiúk a MIR-en
FILMZENE
• Fáy Miklós: Beledöglünk a szépségbe Pillangókisasszony
POSTA
• Dobos László: Sára Sándor Vád című filmjéről
• Szilágyi Ákos: A vád tanúja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A 29-es vágány

Nóvé Béla

 

Nicolas Roeg filmje afféle modem amerikai tragédia – giccsben és comics-stílusban eladva. Meghökkentő, kihívó, könnyeztető, röhejes-közhelyes, erotikus és hánytató egyszerre, mint a bomlott és diadalmas újvilág majd minden tömegfogyasztásra szánt jelensége. Mert fenomén ez a javából – s még annak is fenomenális: lilában, kékben, narancssárgában elúszó, slágerekből, videóklipekből, negédes és abszurd jelenetekből egybeturmixolt lidérc-koktél! Aki rászedett nézője dermedten, együltő helyében fenékig üríti, a csípős, fanyar és émelyítő ízek mellett leginkább épp az ürességet érzi ki belőle: azt, hogy az egészben semmi se valódi – legkevésbé a szereplők kéjes öngyötrése, komikus ügybuzgalommal pertraktált szenvelgései. De hát, úgy látszik, épp ez a lényeg, épp ezt akarta Roeg töményen, s az abszurditásig fokozva megmutatni.

„Ó, Amerika, mi marad belőled, ha már féltő gonddal ápolt komplexusaid sem tudod komolyan venni?!” – ásítoz bele kajánul a kamera e remekül megrendezett semmibe a csillagok, sávok, Hollywood, s a dollármilliárdok üdítő árnyékából.

A filmbeli felelet nem sok jót ígér. Talán csak a játék, a mániák, őrületek, és pótcselekvések leleményes változatai kínálhatnak kiutat. Hiszen ez minden újkori nagy kaland kezdete, az „olyan mintha-mégse az” elunhatatlan bújócskajátéka – melynek születését és zsarnoki elhatalmasodását a legképtelenebb művészeti ág: a film is köszönheti. Játsszunk tehát – játsszuk el újra meg újra a magunk és egymás boldogtalanságát! Mondjuk úgy, hogy egy középkorú, középszerű, unatkozó és tehetős házaspár vagyunk, valahol a szupercivilizált középnyugaton. Egyikünk legyen butuska, szorongó és infantilis háziasszony, ki csecsemőkorban elszakított gyermekét tucatnyi alvósbabával pótolja – másikunk egy szadomazochista, tunya orvos, aki villanyvasutakkal játszódik, s társához méltón meddő és üres életű. A játékhoz kell még egy bomlott idegzetű, anyakomplexusával házaló kamasz, ki egy szép napon betoppanva szolidan őrült hétköznapjainkba mindent felborogat: vélt mamáját, a futkosó játékvasutakat – meghitten imbecilis világunk egész rendjét és érzelemháztartását. De vigyázat – mindez tréfa csak! Úgy indul, akár a Phaedra, vagy az Oidipusz király, de többszörös itt a mintha, mely a tragédiát még idejekorán ellebegteti, többszörös zárójelek közé szorítja. Nem mintha effélébe (gyermekvágyba, anyahiányba, szeretetlenségbe) nem lehetne belepusztulni. Ám úgy, hogy valaki fejest ugrik egy magzatvíznek hallucinált kerti úszómedencébe, lemerül a fenekére, s onnét nem akar feljönni többé – aligha... – Tragédiák különben is jobbára érett, sorsukat vállaló-viselő egyedekkel fordulnak elő – s ez az észveszejtő „mintha-játék” épp arról szól, hogy milyen pokolian nehéz és hiábavaló erőfeszítés felnőtté lenni. Mert, vélnénk, erre menne ki itt a játék, ha nem volna minden többszörösen körül-mintházva. A szétzúzott terepasztal, a felgyújtott babaszoba, a vágyképek éji orgiája, vér, izzadság, köny-nyek – hogy egyéb testnedvek ne említtessenek...

Mi a világ e boldogabbik felén másfélét játszódunk mostanában. Ősibbet, egyszerűbbet és kíméletlenebbet -foggal és karommal a napi betevőért. Ám aki azt hiszi, tét nélkül könnyebb, vigasztalásul elég, ha megnézi ezt a filmet, s kéjesen elborzad rajta, mit összeszenvednek a 29-es vágányra tévedt modellvasutacskák, ha már minden szemafor zöldet jelez, s mégsem lódítja egyetlen értelmes célirányba őket senki, semmi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/03 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5337