KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/november
KRÓNIKA
• Durst György: Filmvilág alapítvány az első filmért

• Geréb Anna: Tbiliszi találkozás Szergej Paradzsanov
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: A bonsai visszavág Velence
TITANIC
• Csejdy András: Tat a mélyben Titanic fesztivál
• Déri Zsolt: A jéghegy csúcsa Norvég hullám

• Földényi F. László: A lehetetlen prófétája Hullámtörés
• Rózsavölgyi Adél: Európa elrablása A bűn mélysége
• Mátyás Péter: Az ördög ifjúkora Ken Russell
• N. N.: Válogatott filmográfia Ken Russell
• Takács Ferenc: Valóság Filmstúdió A beatgeneráció
• Gazdag Gyula: Egy költő a Lower East Side-on
• Eörsi István: Egy költő a Lower East Side-on
KRITIKA
• Bori Erzsébet: A túlélésről Az én kis nővérem
• Ardai Zoltán: Ingertréning Út a pokolba
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Baráti kör
• Hungler Tímea: Peacemaker
• Barotányi Zoltán: Kapcsolat
• Harmat György: Törjön ki a frász!
• Mockler János: Manhattanre leszáll az éj
• Turcsányi Sándor: Bean
• Bori Erzsébet: Fújhatjuk!
• Tamás Amaryllis: Tűz a mélyben
INTERNET
• Nyírő András: A fiúk a MIR-en
FILMZENE
• Fáy Miklós: Beledöglünk a szépségbe Pillangókisasszony
POSTA
• Dobos László: Sára Sándor Vád című filmjéről
• Szilágyi Ákos: A vád tanúja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Az én filmem

Négyszáz csapás

A szabadság illúziója

Kardos Ferenc

Mindannyiunknak vannak legkedvesebb filmjeink. Talán furcsa, de még a rendezőknek is. „Életem filmjei” – írta Truffaut, kötetbe gyűjtött kritikái fölé. Legkedvesebb filmjeink nem feltétlenül a filmtörténetek példaadó remekművei. Más a tankönyv, más az élet. Gyermekkorunk óta nem feledjük, vagy tegnap láttuk – mindegy. Bizonyos, hogy azontúl minden filmet másképp nézünk. Attól kezdve a mi filmünk... az én filmem.

 

Nem egy filmről, hanem egy nemzedékről szeretnék írni néhány mondatot, mert csak így tudom elmesélni, miért szeretem ezt a filmet. A főiskolán mesterünk, Máriássy Félix a neorealizmus szerelmese volt, de ez az irányzat minden eredetisége és kifejező ereje ellenére akkoriban, az ötvenes évek végére kifulladt, kifáradt. Ezt mindenki érezte: megkezdődött az európai televíziózás, az amerikaiak a szuperprodukciókat, az ilyen-olyan széles és mégszélesebb vásznakat vetették harcba a televízió csábításai ellen. Az új színes nyersanyagok, a sztereó eljárások kísérleti korszaka ez. Az európai filmművészet válaszút elé került. Vagy amerikanizálódik, vagy új, eredeti szemlélettel lepi meg a világot. Érződött a forrongás. A rövidfilm, vagy ahogy mi neveztük, a kisfilm egyszercsak az érdeklődés középpontjába került. Formai és tartalmi kísérletezés folyt az útleírások, propagandafilmek gyártása helyett. A lengyelek, a franciák minden fesztiválon előrukkoltak valami eredeti ötlettel. Új neveket kellett megtanulnunk: Resnais, Godard, Truffaut. Ez volt az „új hullám”, a nouvelle vague. Csupa fiatalember, kritikusok, elméletileg jól képzett teoretikusok egy lap körül, egy ember körül, akit André Razinnek hívtak.

Fiatal filmesek, kis költségvetéssel, világsztárok nélkül ontották a filmeket. Godard Kifulladásig című filmje két ismeretlennel, Belmondóval és Jean Seberggel, Chabrol Unokafivérekje. És Truffaut Négyszáz csapása.

Talán ez a legszebb, legtökéletesebb; a kísérletezésnek, a bizonytalankodásnak már nyoma sincs. Tisztán, érthetően, egyszerűen, természetesen beszélt egy új nyelvet. Szélesvásznú, de szerényen fekete-fehér, gyerekek a főszereplők, két új sztár pár másodpercre tűnik fel a filmben, gázsi nélkül, barátságból. Egyszerű, franciás kísérőzene, Párizs, a tenger (nincsenek műtermek), lassú kocsikázások – engem elbűvölt, s azt hiszem az évfolyamtársaimat is. Éjszakákat vitatkoztunk, tervezgettünk, álmodoztunk, hisz az állami dotációra épülő magyar filmgyártásba csak szerény költségvetésű filmmel, új szemlélettel lehetett betörni. Nekünk való dolog volt, s ahogy elvégeztük a főiskolát, szinte az egész társaság rohant Párizsba. Beiratkoztunk az Alliance Française nyelviskolájára, elrohantunk Langlois úrhoz, a Cinémathèque igazgatójához és ingyenjegyeket kunyeráltunk. Egy centime-ot kellett fizetniük a külföldi filmeseknek a jegyért, s őrült büszkén ácsorogtunk a hosszú sorokban. Ez már a hatvanas évek eleje, de az új hullám vezérei még minden este megjelentek a vetítőben, és vitatkoztak a nézőkkel.

Semmi pénzünk nem volt, hát ettük az iskolai menzakosztot, s ültünk a jó meleg vetítőben, napi nyolc-tíz órát. Az egész filmtörténet lepergett a szemünk előtt. Megtaláltuk a Négyszáz csapás előfilmjét, Vigo Magatartásból elégtelenét. A francia film magában hordta ezt a lehetőséget, csak újra fel kellett fedezni. S ez a szellem, frisseség benne volt a levegőben, az utcán, a más szagú benzinbűzben, a metróban, ahol éjszaka ingyen utazgattunk, mert átugrottuk a sorompókat, a film kifejezte korát, a valóságot, s ezt újra diákká válva mi is átéltük.

Ez volt az én nemzedékem négyszáz csapása, ami nekünk olyasmit jelent, hogy csinálunk valami jó balhét, egy jó estét, kirúgunk a hámból. Az ilyen típusú filmcímek mindig rejtélyesek maradnak, mert lefordíthatatlanok, nincs rájuk pontos magyar kifejezés. Azok, akik ott együtt voltunk, többször kifejeztük filmjeinkben azt az élményt, amit az új hullám nekünk jelentett. Szabó Álmodozások kora című filmje, Szerelmesfilmje, Rózsával forgatott közös filmünk, a Gyerekbetegségek ennek a tiszteletnek és szeretetnek a jegyében született. Rózsa Vasárnapi szülők című filmjébe húsz év után vesz át egy parányi részletet a Négyszáz csapásból. Ilyen erős volt az a hatás, leküzdhetetlen és el-felejthetetlen.

 

*

 

Miért jó film a Negyszáz csapás? Mert nem elég egy filmet szeretni vagy nem szeretni, egy filmben objektiválódik az az érték, amit a filmművészet fejlődésében jelent. A neorealizmus a háború utáni Itália belső társadalmi megújulásának valóságos kifejezője lett, ehhez megtalálta az amatőr szereplőket, a társadalmi igazságosság eszméjét, s egy nem latinos tempójú előadásmódot, elbeszélő nyelvet fejlesztett ki, a hétköznapok költészetét művelve. Az európai film olyan remekműveit hozta létre, mint a Biciklitolvajok vagy A sorompók lezárulnak. Érvényes, igaz, valós elemekből építkezett és nem klisékből, előregyártott dramaturgiai elemekből. A mondandó, a kép, a nyelv fedték egymást, szinkronban jártak, természetes egymásrautaltságuk nyilvánvaló volt az egyszerű emberek számára is. Értették ezt a nyelvet, csak azt nem tudták, hogy milyen alkotói leleményre, zsenialitásra volt szükség ahhoz, hogy De Sica, Rossellini rájöjjön: most ezen a nyelven kell beszélni. Hatása óriási volt az egyetemes filmművészetre, hisz a társadalmi és művészi problémák hasonlóak voltak a háború utáni Európában. Nemzetközi filmnyelvvé tudott válni, mígnem az amerikaiak addig tökéletesítették, hogy klisévé merevedett, és ezzel az európai film újabb válságát idézték elő.

Ebből a válságból mozdította el az európai filmet a Négyszáz csapás, és néhány más alkotás. Filmtörténeti jelentősége talán ebben rejlik. Rátalál arra az elbeszélő módra, mely az enyhülés Európáját idézi. Franciaország nem mentes a problémáktól, az algériai háborút még évekig nem tudja megemészteni, de ez lokális kérdés. (Godard Kiskatonáját csak a háború után mutatják be.) Az egész világ azonban szabadabban lélegzik. Az ipar más tempót diktál, az utcákat elöntik az autók, Párizsban már akkor nehéz volt parkolóhelyet találni. Az élet újra szép és reményteli – és szomorú, egyszóval teljes.

A Négyszáz csapás hősei, a gyerekek, egyszerű emberek erre a teljes életre vágynak. Már nem a háborús romok, a totális elszegényedés, a munkanélküliség a kikerülhetetlen témája a filmeknek, hanem az apróbb sebek egy házasságban, egy rossz dolgozat az iskolában, csínyek, lógások, csavargások. A francia film nagy öregei már nem észlelik ezeket a változásokat, beszorulnak a műtermekbe.

Egy új nemzedék érzi sajátjának ezt az életet, és meg akarja mutatni másoknak is. Új nyersanyagok, világítási megoldások, könnyű kamerák, külső helyszínek, a valóságos utca vonzza ezeket a fiatalembereket, és a Négyszáz csapás hősei becsavarogják Párizst. Gyorsul az előadás tempója, folyamatossá válik a mozgás, a komolykodásból is engedni lehet, könnyedebb a hangvétel, a kamera képes folyamatosan nyomon követni az eseményeket, nem kell a vágással túldramatizálni a jeleneteket, szépen le lehet írni vele az életet, mint ahogy Balzac tette a regényeiben.

Érzékeny szem, érző, emberi gondolkodás, technikai érdeklődés, elméleti felkészültség, a gyakorlat hiánya, az újatakarás hozza létre Truffant filmjét. Igazi értékeit azonban akkor látjuk meg, ha formai újdonságok, filmnyelvi újítások alkalmassá válnak az emberi érzelmek valódi, fölkavaró kifejezésére. Talán egyik filmjében sem sikerült ilyen mélyen és megrázóan szólni a nehezen visszaszerzett emberi szabadságról, illetve a szabadság illúziójáról. Az ötvenes évek békéje vékony cérnaszálon kínálja a teljes életet, el lehet bukni egy gyerekcsínyen, és a korlátozások világa újra érvényesíti törvényeit. Milyen hatalmas, megismerhetetlen dzsungel az élet, ha szabadon kószálok benne, és milyen kicsi a menekülőnek, aki a végtelen tenger partjára érkezik. Ezek a fölfejthetetlen belső ellentmondások, százféle spekulatív módon utólag magyarázott jelenetek adnak ennek a filmnek olyan rangot, mely a remekművek közé emeli. A moziban nem gondolkodom az értelmezésén, mert érzelmileg azonosulok a hőssel. Gyerekkorában ki ne szaladt volna neki a nagyvilágnak? A csalódás, a nagyszerűség, a félelem és a szabadság mindenkiben így összekeveredve fulladt sírásba. Szétfejteni mindezt azóta sem tudjuk, mi sem voltunk s vagyunk okosabbak ennél a kis kölyöknél. A nézőt is elsodorja, magával viszi a tenger hullámzása, a zene, és sajnálja, hogy vége van, szeretné tudni, hogyan lesz tovább. Biztosan szeretné tudni, mert a bizonytalanság nyugtalanítja. A szabadság és a jövő Truffaut-t is nyugtalanította, mint minden igazi alkotót.

Végül a nouvelle vague is befutotta nemzetközi pályáját, újításai a világ filmművészetének közkincsévé váltak. Újra a tőkeerős országok, a sztárok uralják a piacot, de akármerre halad a film útja, én remélem, a Négyszáz csapás mindig szerepelni fog valamelyik filmklub műsorán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/01 40-41. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6222