KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/december
• Schubert Gusztáv: Gaia-rabság Zöldmozi
• Sipos Júlia: A flamingó nézettsége Beszélgetések a természetfilmről
• Bóna László: A konfekció mámora Technika és idill
• Turcsányi Sándor: A vak asszony fia Bűnfilmek
• Ardai Zoltán: A feledtetés mesterfoka Árnyékzóna
• Muhi Klára: Koldusbögre Beszélgetés Gombár Csabával
• Kövesdy Gábor: Recept nélkül Beszélgetés Tímár Péterrel
• Turcsányi Sándor: Egy rendes üzem Beszélgetés Andrew Vajnával
• Bihari Ágnes: Vándorgépész Csenyétén Beszélgetés Czabán Györggyel és Pálos Györggyel
• Bikácsy Gergely: Az álom szabadsága Szürrealizmus és szerelem
• Schubert Gusztáv: Puhafedelű breviárium Tarantino-éra
HORROR
• Farkas Jenő: A magyar Drakula Nosferatu előtt
• N. N.: Két jelenet a Drakula halálából
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Cyber-szkepticizmus Baudrillard, Virilio
MÉDIA
• R. Hahn Veronika: A BBC és a többiek Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Róka Zsuzsa: Francia multicolor Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Szabó Márta: Itália holdra száll Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Vida László: Cirill és katód Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
FESZTIVÁL
• Báron György: Még itt vannak, már itt vannak... Montreal
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Kutyavilágaink A világ legkisebb alapítványa
• Csejdy András: Reszkírotott hányavetiség Bukfenc
• Erdélyi Z. Ágnes: Eltörölt évek „Semmisnek kell tekinteni...”
• Kis Anna: Hó és mű hó Jeruzsálem. A hó hatalma
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Halálhajó
• Bori Erzsébet: Lesz-e hó karácsonykor?
• Hungler Tímea: Kinek a papné
• Csordás Lajos: A félelem országútján
• Mátyás Péter: Álljon meg a nászmenet!
• Csejdy András: A pénz beszél
FILMZENE
• Fáy Miklós: James Dean felfedezettje Leonard Rosenman

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Retúr

Vakvágányon

Hirsch Tibor

Ma színésznek kisnyugdíjast játszani jutalomjáték. Road movie magyar módra Palásthy György komédiájában.

 

Színész, a közönség kedvence, ha amerikai – akkor fiatal. Színész, a közönség kedvence, ha magyar – akkor öreg. Öreg, mondjuk, mint maga a színészet. Ha nem is háromezer éves, de túl van a hetvenen. A nyugdíjas kor minálunk a nagy színész természetes kora. Ehhez az egyezményes greenwich-i színész-időhöz viszonyíthatók a többiek. Ehhez a nagy színészi alapállapothoz mérendők a fiatal színésznők, akik már nem is fiatalok, a nagyon- de másképpen tehetségesek, akik például írnak és rendeznek, akiknek arca ismert, és mégis éppen azok keverik össze őket egymással, akik valaha színésznőképeket gyűjtöttek. Ezekhez az öreg bálványokhoz mérendők a középkorú férfi-színészek is, szintén nem akárkik, mindazonáltal ma már üzletemberek, ön-menedzserek, és elhúznák a szájukat – ahogy a bankokat hirdető óriás posztereken teszik – már a „magyar bálvány” abszurd jelzős-összetétel hallatán is.

A Nagy Színész Kisnyugdíjasnak való.

Ez volna Palásthy György filmjében a produceri lelemény, meg persze a fordítottja, hogy tudniillik, a Nagy Színésznek is való a Kisnyugdíjas. Szerepként és ihletadó lelkiállapotként.

Mert a Nagy Színésznek, elismert nagysága ellenére is, éppen elég kisnyugdíjas-sérelme van. Ahogy a Kisnyugdíjas, ő is megöregedett. Ezen felül, ahogy a kisnyugdíjas, őt is képmutató fiatalság csapja be naponta: hízelegnek neki, mint lakástulajdonos aggastyánnak az eltartási szerződés aláírása előtt, ünneplik, mint öreg szakit a vállalati búcsúztatón, régi szép filmjeinek jogaiért versengenek, televíziós vállalkozások épülnek rá – de őt magát már kihagyják a buliból, nem ő alapít színházat, nem ő gründol filmstúdiót, tőke és poétika csupán díszelnöknek és fővédnöknek hívja, nem emelheti fel kedvére a telefont, hogy miniszterrel, főtitkárhelyettessel eszmét cseréljen a magyar kultúra helyzetéről, nem mintha már nem volna véleménye, dohogni valója, de erre csak nyugdíjasok olvasta múlt rendszerből való képes magazinok riporterei kíváncsiak. A mostani miniszter amúgy unokája lehetne – és a Nagy Színész és Kisnyugdíjas fájdalmasan komolyan veszi a generációs szakadékot, éppen olyan komolyan, mint a miniszter kortársai, amikor nagyon régen az ő nemzedéke bosszantására először növesztettek hosszú hajat.

Ma Nagy Színésznek Kisnyugdíjast játszani jutalomjáték. Jó szerep, amit persze jól kell megírni.

A Retúr a forgatókönyvvázlat mélységéig meg is van írva. Ez az a szinopszisfajta, amit egyetlen oldalra firkantva, filmtervként láttamoztatva, lehet előre dicsérni. Tényleg hibátlan. jó az ötlet: a nyugdíjas-állapotra vonatkoztatva válóban használható hasonlat az ingyen-vonatút, úti cél nélkül, türelmetlen, néha ellenséges vasúti személyzettel. Utazás – ami természete szerint semmittevés, pénzt értéke van, beleérzendő a vendéglátás gesztusa, de a fogsággal rokon megaláztatás is. Az öreg utas szemszögéből önként választott állapot és mégis kényszer: juttatás, amit szégyenkezve fogad el, és parazita voltára emlékezve használ ki, a törvény betűjére hivatkozva. Ugyanígy fogadja el az ember magát az öregséget is kétes privilégiumaival, a semmittevés jogával, amit a másik oldal, a fiatalok világa szintén egyszerre önként és kényszerből biztosít, ugyancsak a törvény betűje szerint, álságosan, nem jó szívvel. A vonatozó aggastyán szimbolikájában a hajléktalanság motívuma szívbemarkoló napi aktualitásán túl maga is jelképárnyaló jelentőséget hordoz: a nyugdíjas lakással bírván is társadalmi hajléktalan, mert aki dolgozik, az helyben él, az számontartható és számonkérhető, annak élete nem utazás, se nem retúr, se nem a végső. Aki öreg, az viszont lakva is úton van, máris földönfutó, avagy nagy útra készül.

Morbid párhuzam: a mobile-home táborok közt vándorló óriáslakókocsis amerikai nyugdíjas ugyanígy különböztetendő meg az ottani kenyérkeresőtől. Csak míg ott az öregség valóságosan tesz szabaddá, és a munkával nehezített fiatalság köt röghöz, addig itt a vonat a mozgó kényszerlakhely, mely a dolgozó helybenlakók által kiközösített munkaképtelen néppel járja útját két végállomás között...

Ilyen lenne a film, ha jó lenne. Éjjeli menedékhely a síneken, sokféle hús-vér emberrel, sokkal többel, mint ebben a változatban. Abban a filmben – Gorkij után szabadon – elképzelhető sorsa volna a rosszindulatú kalauznak, a zenész cigánycsaládnak, az elcsent unoka szüleinek. Volna ezen felül valóságos szóban avagy képben megelevenített élete az emlékező öregeknek. Benne erényekkel, de bűnökkel is. Végső nyomorukban ezáltal a végzet ujját sejtenénk, a kegyetlen útjain mégis követhető, tanulságos végzetét, ha mindjárt a sajátunkét is – előre.

A jó filmben a jó forgatókönyv-váz jó részletekkel volna cizellálva, mindenekelőtt olyan kisnyugdíjas dialógusokkal, melyek a nagy színész mindent hitelesítő rutinja nélkül is hihetően hangzanának. Öreg Kossuth-díjasainknak nem kellene „őszidő” olvasólevél-idézetekkel felelgetni egymásnak.

És mégis: találjunk mentséget ennek a filmnek.

Mármint annak, ami elkészült.

Ehhez bizony vissza kell térni a produceri szándékhoz. Onnan nézve ugyanis a végeredmény egy kamerába mondott, kiáltvány-ízű monológokkal megerősített militáns mozi. Amennyiben a fizetőképes hajlott korúak nézői tömeggé szervezhetők, ez a film biztos közönségsiker, ha pedig harcos szabadcsapatba gyűjthetők, non-profit alapon, akkor politikai tett. Erre is, arra is van esély. Mindenekelőtt annak alapján, amivel kezdtük. A Kisnyugdíjas megbecsüli a Nagy Színészt. Játékának értékeléséhez neki van igazán szeme, ő őrzi spárgával átkötve a Film–Színház–Muzsika évfolyamait, a legidősebbek még Színházi Élet-példányokat is, ő meséli a végső vonatozás közben szép mozi-emlékeit. A Kisnyugdíjas tud még magyar mód, magyar színészt sztárolni. Gúny nélkül: neki, és csak neki érdemes nagyot alakítani. Ez volna hát a mentség. Az, hogy a Retúr talán az „experience-film” második magyar variánsaként él majd meg. Azért másodikként, mert harcos női film már több is született.

A nemzetiségi-, a mozgássérült-, a leányanya-, a menekült-, a homoszexuális- stb. experience-darabok Európának ebben a csücskében még hátravannak. Azokra, ha itt lesznek, valószínűleg jobban kell majd gyanakodni.

A kisnyugdíjas-hajléktalanok viszont csak hadd ébredjenek öntudatra. Legyen filmjükkel szemben elnéző fiatal és középkorú néző, ahogy egyébként is udvarias elnézés illeti meg őket, a nemzedék-társ pedig, ahogy mozgósító manifesztumok hallgatása után illik, szorítsa kezét ökölbe bátran. Joga van hozzá.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/09 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1580