KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
   1997/december
• Schubert Gusztáv: Gaia-rabság Zöldmozi
• Sipos Júlia: A flamingó nézettsége Beszélgetések a természetfilmről
• Bóna László: A konfekció mámora Technika és idill
• Turcsányi Sándor: A vak asszony fia Bűnfilmek
• Ardai Zoltán: A feledtetés mesterfoka Árnyékzóna
• Muhi Klára: Koldusbögre Beszélgetés Gombár Csabával
• Kövesdy Gábor: Recept nélkül Beszélgetés Tímár Péterrel
• Turcsányi Sándor: Egy rendes üzem Beszélgetés Andrew Vajnával
• Bihari Ágnes: Vándorgépész Csenyétén Beszélgetés Czabán Györggyel és Pálos Györggyel
• Bikácsy Gergely: Az álom szabadsága Szürrealizmus és szerelem
• Schubert Gusztáv: Puhafedelű breviárium Tarantino-éra
HORROR
• Farkas Jenő: A magyar Drakula Nosferatu előtt
• N. N.: Két jelenet a Drakula halálából
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Cyber-szkepticizmus Baudrillard, Virilio
MÉDIA
• R. Hahn Veronika: A BBC és a többiek Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Róka Zsuzsa: Francia multicolor Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Szabó Márta: Itália holdra száll Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
• Vida László: Cirill és katód Euromédia – Magántévék, közerkölcsök
FESZTIVÁL
• Báron György: Még itt vannak, már itt vannak... Montreal
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Kutyavilágaink A világ legkisebb alapítványa
• Csejdy András: Reszkírotott hányavetiség Bukfenc
• Erdélyi Z. Ágnes: Eltörölt évek „Semmisnek kell tekinteni...”
• Kis Anna: Hó és mű hó Jeruzsálem. A hó hatalma
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Halálhajó
• Bori Erzsébet: Lesz-e hó karácsonykor?
• Hungler Tímea: Kinek a papné
• Csordás Lajos: A félelem országútján
• Mátyás Péter: Álljon meg a nászmenet!
• Csejdy András: A pénz beszél
FILMZENE
• Fáy Miklós: James Dean felfedezettje Leonard Rosenman

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Senkiföldje

Kovács András Bálint

Igazi kifinomult film Alain Tanneré. Egy bizonyos szóhasználatban a polgári dekadencia tipikus termékének is nevezhetnénk, de mondjuk inkább úgy, hogy az újhullámos dekadencia nyilatkozik meg benne. Nem stílusában, hanem szentimentalizmusában, és így épp a szikárság hiányzik belőle, ami elődeit megvédte az érzelgős elomlástól. Szereplőit ugyanaz a világgal szembeni érzelmi lázadás fűti, mint Michel Poiccard-t és társait, ugyanolyan üresnek érzik a körülöttük lévő polgári világot, mint ők, csak éppen lázadó tetteik nem olyan vadak, erőtől duzzadók, hanem reménytelenséggel teliek, polgárian megfontoltak. Ők ugyanis egyszerű csempészek a francia–svájci határ mellett. Igazi profik – persze nem gengszterfilmbe illően –, és miközben embert, pénzt, kábítószert szállítanak át a gyönyörű alpesi tájakon, arról ábrándoznak, hogy megkeresett pénzükön elutaznak Párizsba, Kanadába, szóval máshová. Közben persze kiderül, hogy mindenki másutt szeretne lenni, mint ahol van, például az általuk átcsempészett arabok éppen Svájcban, és hirtelen az egész világ túl kicsi lesz. A film szereplői közül a tehenészfiú az egyetlen, aki nem akar elmenni, de ragaszkodása teheneihez ugyanabból a népi keserűségből fakad, amelynek urbánus változata otthontalanságra kényszeríti társait.

Tanner képeiben mindvégig hangsúlyozza a gyönyörű svájci tájat, mintegy érzékeltetve hősei kínlódásának irracionalizmusát, de végül ez az ellenpont ócska szentimentalizmusba fullad, midőn a film második felében már csak a kiinduló helyzet érzelmi fokozását találjuk, s végül a főhősök – újhullámos dramaturgiának megfelelő, de unalmasan érzelgős – pusztulását. Ám e hősöknek már az álmaival sem tudunk azonosulni, nemhogy az életükkel. Kár tehát elsiratni ezeket a szép, unalmas és kisstílű embereket. Michel Poiccard-ral az utolsó nagyszerű, romantikus balek pusztult el a filmművészetből. Nála jelentéktelenebb figuráknál érdemesebb a táj szépségében gyönyörködni, mint szánni való ártalmatlanságuk fölött keseregni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1989/01 62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4868