KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/január
KRÓNIKA
• Schubert Gusztáv: Samuel Fuller

• Szilágyi Ákos: Iván árnyékában Változatok rettentőre
• Csejdy András: Hinta, palinta Az erőszak vége
• Bori Erzsébet: Tiszta sor Az ifjú Wenders
TELEVÍZÓ
• Zachar Balázs: Piac-kép Kereskedelmi televíziók
• Békés Pál: Ha az ember Scolába jár Híradó-világ

• Varga Balázs: Megszállottan Sorsfilmezés
• Kornis Mihály: Felfelé a lejtőn Töredékek a hatvanas évek filmművészetéről
• Csejdy András: Epe és lép Hatvanas évek
• Hirsch Tibor: Örök élet, sok kis halállal A kosztüm lehull
• Déri Zsolt: Klipsz: szemrevaló fülbevalók Popvideók
• Fáy Miklós: Igazságot Georges Delerue-nek! Filmzene
• Nyírő András: Házi dj Internet
KRITIKA
• Báron György: Szerelmese Tamás és Juli
• Bikácsy Gergely: A becsvágyó Filmszakadás
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Szigorúan bizalmas
• Báron György: Intim kapcsolatok
• Schubert Gusztáv: És a nyolcadik napon
• Nevelős Zoltán: Alul semmi
• Takács Ferenc: Csillagközi invázió
• Ardai Zoltán: Földön egy angyal
• Kovács Kristóf: A gyűjtő
• Csordás Lajos: A holló 2.
• Hungler Tímea: Összeesküvés-elmélet
• Turcsányi Sándor: Tűzhányó
• Tamás Amaryllis: Spawn

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Olvastuk

Magyaros rétestészta

Galambos Attila

Még mindig késik a filmtörvény!

 

Fura, mondhatni rendhagyó téma tartja lázban a magyarországi közvéleményt a helyi országgyűlés jövő héten megkezdődő ülésszaka előtt. A Tisztelt Ház elé került törvénytervezetek között – néhány pénzintézet múltbeli kétes ügyleteinek feltárása, az Európai Unió által régóta követelt egységes kutyaadó, valamint a harminchárom órás munkahét bevezetése, a hulladék elszállításáról a sztratoszférán túli bizottsággal kötött szerződés mellett – szerepel az úgynevezett filmtörvény is. Ám míg a fent említett témákban nagyfokú egyetértés mutatkozik a törvényhozó pártok között, addig a filmtörvény olyan ellentéteket gerjeszt, amelyek kiléptek a politika szürke mindennapjaiból és már a közvéleményt is foglalkoztatja. A médiumok szinte naponta rendeznek vitaműsorokat a törvénnyel kapcsolatban, több orgánumban összefoglaló sorozatokat közölnek a filmtörvény eddigi sorsának történetéről, amely immár több évtizedesnek mondható.

A felzúdulás, az érdeklődés oka pedig az, hogy a hivatalosan felkért szakértők törvénytervezete helyett egy önálló, magát függetlennek tartó csoport javaslata került a Parlament elé. Ennek immár négy éve. Protestáltak a szakértők és további, szintén kész tervezetekkel rendelkező csoportok (szám szerint tizenhármán). A közvélemény egyrészt a ritkán tapasztalható szakmai és politikai széthúzás miatt kapta fel a fejét, másrészt pedig az egyik szakmai szervezet nevére lett figyelmes. A Celluloid alapú Mozgókép Nemzeti Tanácsa megjelenésével és harcos kiállásával mindenkit megosztott. Az ókonzervatív szervezet a 2003 előtti állapotok szerinti filmtörvényt szeretné bevezetni, néhány hangzatos elv alapján.

Az olvasónak mindehhez tudnia kell, hogy a magyarországi kultúra elsősorban kirakatkultúra. Szinte minden kulturális irány kijelöl egy nagy, fontos Eseményt, amikor a figyelem összpontosul, s mindenki tudja, hogy az adott kultúra él és gyarapodik. A mozgóképesek filmszemléje is ezt a célt szolgálta egészen 2003-ig. Abban az évben azonban minden megváltozott. 41 játékfilm nevezése futott be, ám ezek közül csak 4 készült a hagyományos, drága és csak a filmszínházakban vetíthető celluloidra. A fennmaradó 37 alkotásból pedig 32 független, amatőr filmkészítők munkája volt. A sorozatos sárdobálások, a táborok közötti ellentétek botránnyá fajultak. A filmesztéták, kritikusok egy része, illetve az elsősorban külföldi bérmunkákban szerepet vállaló hagyományos filmkészítők mindent megtettek az újhullám elcsendesítése érdekében. Védték kiváltságos, bebetonozott érdekeiket, ám a hagyományon kívül sem esztétikai, sem üzleti érveik nem voltak, nem lehettek. A függetlenek pedig bebocsáttatást követeltek a fontos, szakmai szervezetekbe, méghozzá önálló szereplőkként és nem valamely meglévő csoport részeként.

Az akkori felbuzdulást követően időlegesen felgyorsultak a filmtörvény létrehozását elősegítő lépések, de mindig akadt olyan szakmai szereplő, aki kimaradt az egyeztetésből, tiltakozott és minden kezdődhetett elölről.

A 35 mm-es vita pedig elhomályosította azok hangját, akik a filmtörvény megalkotását nem csak kulturális megfontolásokból szorgalmazták. Ez a maroknyi csoport néhol fejét rázva, néhol kacagva figyelte az eseményeket. A kultúrvitán kívül állva tisztán látták: mindez nem vezet sehova. Az akkor (2004-ben) filmszínházakban hivatalosan bemutatott 5 magyar játékfilm szerény nézettségét és bevételi eredményeit figyelembe véve újból sürgették az Európai Unión kívülről érkezett (elsősorban amerikai) filmek gazdasági visszaszorítását. Alapelvként leszögezték, hogy a bemutatott filmek árbevételének 8 százalékát a magyar filmgyártásba kell visszaforgatni. Ezzel elvben mindenki egyet is értett, de lassan körvonalazódott, hogy mindenki másként gondolta. A 35 mm-es vitában megismert függetlenek azt kifogásolták, hogy a várható bevételt a konzervatív szakmai szervezetek kapják meg, ők viszont nem tudnak belőle filmet készíteni. Ugyanakkor a gyártás minimális szinten is megoldható, mint ahogy saját példájuk, 32 filmjük bizonyítja, ám nem jutnak el a filmszínházakba, ezért mozgóképeiket előfizetéses rendszerben terjesztik független internet-szolgáltatók segítségével. A függetlenek nyílt reformelképzelései mellett már akkor suttogtak arról, hogy az addig kiváltságos helyzetben levő stúdiók viszont két okból sem kívánnak nyíltan ütközni az Unión kívüli forgalmazó vállalatokkal: az elsősorban amerikai filmvállalatok kezében levő forgalmazók anyacégei nyomást gyakorolhatnak a jól fizető bérmunkák megszüntetésével, másfelől az új filmszínházak nagy része is a forgalmazó cégek tulajdona, így a magyar filmeket könnyen „láthatatlanná” tehetik. Ez utóbbi kérdés felvetette a monopóliumok meglétét is.

Az egykoron volt vita végül kifulladt. A függetlenek maradtak a világhálón és néhány független filmszínházban, néhányukat pedig beolvasztotta a filmipar. Évente elkészült négy-öt magyar nagyjátékfilm, szerény bevétellel és még szerényebb érdeklődéssel.

Mindezek után került előtérbe a négy évvel ezelőtti tervezet, ám nem tartalma, hanem a társaság neve miatt. Az ügyektől mentes politikai közélet lecsapott a témára, így az eljutott a médiáig és a közvélemény is felkapta a fejét. Izzottak a telefonvonalak, egyre másra születtek az újságcikkek, amelyek mind azt tudakolták: mi az a celluloid?

Mindez viszont a lényegi kérdéseket is előtérbe helyezte, táborok alakultak, és minden jel arra mutat, hogy a sajátos magyar rétestészta-ügy ezúttal sem tér nyugvópontra. Az országgyűlés megbízható információink szerint nem tárgyalja a filmtörvényt, inkább az egyre égetőbb kutya- és hulladékügyekkel foglalkozik.

 

 

Sight, Sound and Cellulitis


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/09 61-62. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4584