KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/március
• Schubert Gusztáv: Az őrület angyala Pszichomozi
• Stark András: Persona, fehér köpenyben Pszichiáterek tükre
• N. N.: Pszichomozi
• Turcsányi Sándor: Valami menthető Újabb cseh filmek
• Bori Erzsébet: Merülési mélység Doc’Est ’97
MAGYAR MŰHELY
• Kövesdy Gábor: Szűk terekben Beszélgetés Sas Tamással

• Forgách András: A véres clown Mifune Toshiro
• N. N.: Kuroszava és Mifune közös filmjei
• Fáy Miklós: Kilencvenhárom zene Takemitsu Toru
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Életünk ROM-jai Nirvána

• Földényi F. László: Egy „sikertelen ember” mozija Musil és a film
• Ardai Zoltán: Törless ’66 K. u. K. állomás
KÖNYV
• Reményi József Tamás: Öntőműhely Tarkovszkij-monográfia
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Példáért szomszédba Thesszaloniki
TELEVÍZÓ
• Lipp Tamás: Vasárnapi nép Márciusi cselekedetek
• Muhi Klára: Háziverseny Filmkínálat a képernyőn
KRITIKA
• Fáber András: Szent Kristóf angolul tanul A Rémkirály
• Tóth András György: Mózes és az indiánok Beszélgetés Michel Tournier-val
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Comic Strip – Képtelen képregény
• Hirsch Tibor: Csillagot az égből
• Takács Ferenc: Amistad
• Schubert Gusztáv: Játsz/ma
• Hungler Tímea: Fogadatlan prókátor
• Barotányi Zoltán: Robinson Crusoe
• Schubert Gusztáv: Szerelemben, háborúban
• Kis Anna: Szép remények
• Békés Pál: Lesz ez még így se!
• Harmat György: A boldogító nem
• Takács Ferenc: Hőhullám
• Tamás Amaryllis: Mint a királyok!

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A halott Ember levelei

Nagy Zsolt

Ez a felkavaró, megdöbbentő erejű alkotás azoknak a filmeknek a sorába illeszkedik, melyek témája egy, a huszadik század második felének emberiségét fenyegető nagyon is valódi veszély, a harmadik – és egyben bizonyosan utolsó – világháború véletlen vagy szándékolt kirobbanása. Míg a Másnap című amerikai film elsősorban technikai, bizonyos értelemben science fiction jellegű megközelítéssel fordult a témához, az Obioba, avagy a civilizáció vége című lengyel produkció pedig a határhelyzetbe került embercsoport morális állapotát vizsgálta, Lopusanszkij filmje a maga teljességében igyekszik megrajzolni a zsákutcába jutott civilizáció tablóját. Lenyűgöző atmoszférateremtő erejével, szuggesztív és nagyon tudatosan megkomponált képi világával, gondolatgazdag dialógusaival, a hiteles szituációkkal és a nagyszerű színészi munkával a rendező az utóbbi esztendők egyik legjobb szovjet filmjét alkotta meg. A harminc-ötven évre vagy talán mindörökre a föld alá szorult emberiség „története” becketti végjáték, vakond-vegetálás a megállt időben, melynek egysége „egy szürkület”.

A múzeum óvóhelyén rekedt maroknyi csoport, amely a komputer hibájából és emberi mulasztás miatt kirobbant apokaliptikus katasztrófa előtt hajdan volt kultúrák tárgyi emlékeit őrizte, maga válik múzeumi tárggyá: az ostoba, természet feletti hatalmával rosszul sáfárkodó, évszázadok során felhalmozott tudását önmaga ellen fordító, önhitt emberi faj kihalófélben lévő emlékműve lesz. Ebből a „zónából” küldözgeti valahol a külvilágban, a föld felszínén élő (?), harcoló(?) fiának egyre ritkuló leveleit a Nobel-díjas Tudós – Rolan Bikov megrázó alakítása –, aki a halál árnyékában is gondolkodik, mér, számol, hisz, megpróbálja felfogni és értelmezni a felfoghatatlant, azt, hogy az emberiség története véget ért. A lassú agónia állapotában, a lábbal hajtott generátorok pislákoló villanykörtéinek fényénél felvillannak a „temetetlen holtak” különböző típusai: a Központi Bunkerből bizottság élén érkező Mengele-szerű orvos, aki élet és halál uraként dönt a pokrócaikba lárvaként begubózó, sugárfertőzött gyermekek sorsáról; a társadalomtudós-filozófus, aki megszállottan diktálja írógépbe üzenetét egy jövendő civilizáció számára, vagy a fia szeme láttára öngyilkosságba menekülő, önként sírgödörbe mászó apa alakja. S ideig-óráig újratermelődnek a föld alatti társadalom szükségleteit és vágyait kiszolgáló intézmények, működik a feketepiac, az illegális játékbarlangban gázálarcban ülő alakok figyelik a rulett pörgését, amíg be nem tör a (hazai? megszálló?) láthatatlan főparancsnokság rohamosztaga, hogy váratlan razziájával még totálisabbá tegye a háborút, kiterjesztve azt az engedetlen civil lakosságra is. A különleges sárgásszürke fényben, lángoló és romba dőlő épületek, hatalmas, dübörgő harcjárművek és helikopterek képei között a háttérben sorra feltűnnek az egykori emberi kultúra immár értelmetlenné üresedett motívumai: a kereszt, egy antik szoborfej, egy múmia alakban eltemetett ember, a derékig vízben álló, beszakadt polcaival félig kiürítetten árválkodó könyvtár, amelynek egyetlen gyakorlati funkciója maradt: a hadtörténeti lexikonokat fűtésre lehet használni. A Tudós és a gyermekek karácsonyfája a civilizáció hulladékából, rozsdás rugókból, vasdarabokból kapa díszeit. A céltalanul forgó asztali földgömb képe pedig hosszú időre bevésődik emlékezetünkbe. Úgy érzem, ez lehetett volna a film igazi befejezése.

Az utolsó kockákon azonban, a Tudós halála és temetése után maroknyi gyerekcsoport vág neki a radioaktív sivatagnak. Hová mennek, milyen céllal, nem tudjuk meg. Talán az örök emberi reményt szimbolizálják, a hitet, hogy mindaz, amit Lopusanszkij elemi erejű víziójában elénk tárt, soha sem válik valósággá, megmarad egy nagyon tehetséges, saját korára érzékeny művész figyelmeztetésének.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1987/11 49. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5161