KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/április
KRÓNIKA
• N. N.: Carlo Ludovico Bragaglia (1894–1998)
FILMSZEMLE
• Bori Erzsébet: A finnugor kapcsolat Játékfilmek
• N. N.: A 29. Magyar Filmszemle díjai
• Balassa Péter: Minden látszat ellenére Szenvedély
• Kovács András Bálint: A domináns férfi alkonya A postás mindig kétszer csenget
• Schubert Gusztáv: Dupla vagy szimpla? Presszó
• Simó György: Kis tétek, nagy dolgok Dokumentumfilm
• Muhi Klára: Kísérleti szemle Kisjátékfilmek
• Szőnyei Tamás: Tévéisten lába A televíziók és a mozgóképgyártás
FESZTIVÁL
• Reményi József Tamás: Hiányzol, Mrs. Nugent! Berlin
MULTIMÉDIA
• Hirsch Tibor: Győz a Posta! A jövő hirnöke
• Kömlődi Ferenc: A digitálbohóc R. U. Sirius
• Nyírő András: Arcimboldo-megabyte Silvers mozaikok
KÖNYV
• Schubert Gusztáv: Én, Glauziusz Bikácsy Gergely: Buñuel-napló
• Takács Ferenc: Önarckép, brit színekben

• Bori Erzsébet: Le a gravitációval! Maya Deren mozgóképei
• N. N.: Shirley Clarke filmjei
• Antal István: Nincs kapcsolat Shirley Clarke
FILMZENE
• Fáy Miklós: Egy film két zenéje A játékos
• Hideg János: Lányerő Spice World
KRITIKA
• Bikácsy Gergely: Világegyetem, Kaucsuksarok Playtime
• Dániel Ferenc: Ázsia, gyorsbüfé A folyó
• Turcsányi Sándor: Kelet-magyar szoljanka A rózsa vére
LÁTTUK MÉG
• Turcsányi Sándor: A vasálarcos
• Hegyi Gyula: Copland
• Takács Ferenc: Vörös sarok
• Hungler Tímea: G. I. Jane
• Csordás Lajos: A bunyós
• Békés Pál: A hazug
• Ardai Zoltán: Különösen veszélyes
• Bori Erzsébet: Letaszítva
• Tamás Amaryllis: Három a nagylány
• Turcsányi Sándor: Anasztázia

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Caché

Párizsi skizó

Hungler Tímea

Michael Haneke filmje thrillernek indul, de nála most is a rendbe és anarchiába bódult társadalom a legfélelmetesebb.

 

Csendes, barátságos párizsi utca képe, a madarak csiripelnek, egy-két kósza járókelő. Minden nyugodt, kiegyensúlyozott, tavasz végi, nyár eleji hangulat. A látvánnyal hirtelen kontrasztba kerül a hang – egy férfi és egy nő beszélgetését halljuk, mely egyértelművé teszi, hogy az említett képet nem csupán mi, hanem ők is nézik: valaki már egy ideje csúnya tréfát űz velük, videóra rögzíti a házuk körüli jövés-menést, a felvételeket pedig eljuttatja hozzájuk.

Michael Haneke új mozija, a Rejtély úgy indul, mint egy krimi (hőseinket megfigyelik, névtelen telefonhívásokkal, bajsejtelmű rajzokkal zaklatják) és úgy is folytatódik (a férj nyomozni kezd a küldemények titokzatos feladója után). A motívumokból egy hollywoodi direktor izgalmas pszichothrillert forgatna, Haneke ezzel szemben egy család, egy társadalom, mi több, egy egész nemzet csendes kritikáját kanyarítja ki belőlük.

A Daniel Auteuil és Juliette Binoche alakította házaspár a francia értelmiség krémjéhez tartozik: a férfi irodalmi műsort vezet a televízióban, a nő megbecsült szerkesztő egy kiadónál, egyetlen gyermekük, Pierrot úszóbajnok, aki épp a prepubertás fázisában jár. Látszólag minden rendben körülöttük: tisztes polgári jólét, társadalmi megbecsülés, biztos baráti kör, külső szemlélő számára valóságos idill az életük.

Ahogy azonban a kéretlen videófelvételek egyre konkrétabb tartalommal bírnak (már nem csupán a család házát mutatják, de egyértelműen utalnak a férfi gyermekkorának egy sötét eseményére is) világossá válik, hogy az irigylésre méltó famíliában pont abból van a legkevesebb, amiből a legtöbb kellene, hogy legyen: megértésből, figyelemből, gyengédségből, bizalomból. A mindannyiuk számára váratlan helyzet felszínre hozza, azt, ami a mélyben munkál: boldogságuk látszólagos, életük az elhallgatásokra, az érzelmek elfojtására, a kisebb-nagyobb hazugságokra épül.

A rejtély szálai egy algériai származású családhoz vezetnek – apa és fia (Maurice Bénichou, Walid Afkir) szegényes körülményeik ellenére valós, mély, kölcsönös megbecsülésen, szereteten nyugvó kötelékben élnek. Auteuil az apát, Majidot még gyermekkorából ismeri – szülei azt követően akarták az arab kisfiút örökbe fogadni, hogy árván maradt, ám ezt Auteuil – riválisát kegyetlen hazugságba keverve – megakadályozta, így a kisfiú végül árvaházban nőtt fel.

Hogy a titokzatos küldemények feladói valóban ők lennének-e, mindketten tagadják, de Haneke filmjében a hangsúly nem is annyira a rejtély kibogozásán, a zaklató személyének leleplezésén, sokkal inkább magán a zaklatáson van, pontosabban azon, hogy mindez zaklatásnak minősül-e egyáltalán, nem értelmezhető-e másképpen, a zaklató szemszögéből.

A Rejtély filmnyelvi szempontból hasonló stíluseszközökkel él, mint a minimalizmus irodalmi irányzatához tartozó regények – a tévéből beszűrődő képek, melyek erőszakról, terrorcselekményekről, egykori gyarmatokon kirobbant zavargásokról tudósítanak, finoman előrevetítik az eseményeket, kommentálják azokat, reflektálnak rájuk. Az érzelmileg elkorcsosult francia házaspárhoz mindez azonban nem jut el, látóterükbe csak az irodalom, a baráti összejövetelek, a gyerek úszóbajnoksága kerül – a híradó háttérzaj a számukra, a bevándorlók lakta környékre is csak akkor keveredik el a férj, amikor megszokott, rutinszerű életüket veszélyeztetve látja.

Pedig azon tény, hogy Majid algériai származású, hogy szüleit egy, az algériai-francia háború elleni tüntetés során vesztette el, bár elsőre mellékesnek tűnő, mégis fontos motívuma a filmnek, akárcsak az a jelenet, melynek során Auteuil megtörve a fenyegetések súlya alatt elveszíti a flegmáját, és mondvacsinált ürüggyel nekitámad egy ismeretlen fiatal színesbőrű fiúnak. Ha közvetlen erőszakot nem is követnek el a házaspárral szemben, azzal, hogy rejtett kamerás felvételek készülnek róluk, irányító, hatalmi pozíciójukat veszítik el, biztonságérzetük sérül, már nem ők diktálnak, nekik diktálnak.

Haneke Rejtély című mozijában Daniel Auteuil bűne nem csupán egy gyerek bűne, hanem szimbóluma egy egész nemzet, uralkodó világrend bűnének, amely másodrendű állampolgárként kezeli, peremvárosokba, alantas munkákra kényszeríti a bevándorlóit, akiknek válaszként, tiltakozásként, igazságszolgáltatásként egyetlen fegyvere marad csupán: a (lelki) terror, rosszabb esetben az öngyilkos merénylet.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/05 54. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8608