KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/május
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : A 212-es mozdony Pályázatunk
VIZUÁLIS ERŐSZAK
• Mihancsik Zsófia: A kígyó mérge Filmerőszak
• Zachar Balázs: Tévéfüggők
• Zachar Balázs: Aljas világ–szindróma
• Hirsch Tibor: Pokol, madárcsicsergéssel A kompjuter ördöge

• Tillmann József A.: Földönkívüliekben utazók Kozmikus kapcsolat
• Bóna László: Nap a sötétkamrában A szférák filmjei
• Barotányi Zoltán: Űristenek alkonya Mennyből a filmek
• Trosin Alekszandr: Furcsa idő Levél Oroszországból
ELLENFÉNY
• Bikácsy Gergely: Pasztellfilm – szamár farkával festve Mi, húszévesek
TELEVÍZÓ
• R. Hahn Veronika: A nyerő Négyes Brit filmpénz
• Róka Zsuzsa: Mit sírnak ezek? Francia filmpénz
• Tuza Andrea: Ajándék a csizmában Olasz tévé, olasz film
KRITIKA
• Schubert Gusztáv: Szabadság, szerelem Pannon töredék
• Forgách András: Kemény költészet Tűzvirágok
• Csejdy András: Belül minden fekete Az utolsó belövés
LÁTTUK MÉG
• Glauziusz Tamás: Ördögsziget
• Bori Erzsébet: Mediterraneo
• Ardai Zoltán: A tiltott nő
• Békés Pál: Fele/más
• Takács Ferenc: Emma
• Báron György: Dobermann
• Békés Pál: A vadon foglyai
• Beregi Tamás: Tősgyökér
• Bori Erzsébet: Hercule és Sherlock
• Tamás Amaryllis: A sámán ereje

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Warhol

Valahol

Kozma György

Pillanat-megváltók ők, a rock-and-roll csillagai, a sok-sok másféle csodalény közt.

 

Egy filmre gondolok most, 1970-ből. Mindenesetre valamikor 70-ben, 71-ben láttam... mindegy, az első Warhol-filmet akkoriban láttam, Trash volt a címe, le is rajzoltam a naplómban. Amikor aztán 74-ben végre disszidáltam Londonba, húszévesen, rögtön egy Hockney-filmre vittek el – halványkék vízmedencék, fotorealista habok, fiúk narancsbársony színben –, elhatároztam, hogy engem ugyan az Histoire d’O nem érdekel, de azért ezt a főszereplőt, ezt az Udo Kiért megnézném abban a Warhol Frankenstein-filmben (Flesh for Frankenstein), amit háromdimenziós szemüveggel is lehet nézni...

Azon az estén ugyanúgy féltem a párizsi utcán a rendőröktől, mint azelőtt és azután évtizedekig otthon, Magyarországon. Persze Warhol elkaphatja az embert, s máris csak Bowie-t hallgat és sztár akar lenni a tévéglóbuszon, „a kozmoszgólem” vizuális káoszában, világi nyersesé-gében: személyességet, spontenaitást áhítva és létrehozva.

Mindig nehezen tudtam megemészteni azt a könnyed, felvilágosult erkölcsönkívüliséget, amely a Warhol-hősök sajátja volt. A Jim Morrison-kvalitásokkal „Mr.” kategóriával rendelkező Joe DAllessandro-tól Lou Reed-ig vagy Edie Sedwick-ig (vagy, hogy hívták azt az arisztokrata kislányt ezüst hajjal), nem-evilági lények mind.

Aztán a Bódy forgatásain, vagy még előbb, a Molnár Gergely és a Hajas (McLuhan-korbeli, warholian pontos) első vetítései után – hogy is hívták azt a művházat? Vörösmarty? (Ganz Ábrahám Filmszínház – A szerk.) – után láthattam Udo Kiért az FMK-banfmint kés a vajban, úgy vágta át összes közhelyeinket arról, hogy mit szabad és mit lehet. Ahhoz Warhol túl korán elment, hogy figyelmeztesse rajongóit: saját határainkat ismerni kell és tiszteletben kell tartani. Bár az is szigorú határ, ha semmit nem teszek és mondok, amit más is tehet vagy mondhat. Ettől a warholi „eredetiséghajhászás” filozófiai mélységű eretnekséggé válik.

Emlékszem, sírtam, mikor nem választhattak engem az osztályban „kultúrosnak”, mert elvittem az egész „második bét” az Antonioni-féle Nagyításra, mert Warholtól tanultam, hogy a sztárokra, csillagokra figyelni kell. Ebben a filmben egyszer egy szerelmespár egymáshoz ér. Sőt, valaki eltűnik...

Warholtól tanulhattuk azt is, hogy a tévében a pletyka közvetlensége a fontos. Azt írta POPism című kötetében (HarcourtBraceJovanovitch, New York, 1980.105. oldal): „Judy elnevette magát, és miközben szájából csordogált a spagetti, énekelni kezdett: Somewhere, over the Rainbow...” Az Ózból, ugye. Életemben akkor vittek moziba a szüleim, 59-ben vagy 60-ban, éjjel felsírtam... Na mindegy.

De Warholnak látszólag semmi se szent. Valójában a „hír” egyben hálaadás azért, amit hirdet. „Mindenki sztár lehet tizenöt percre”, mondta, mindenki csillag. Ahogy Hajas Moszkva téri Öndivatbemutatójában is láthattuk, a „bőrkabátját gyűrje gondterheltem” –jellegű Szentjóby, Najmányi vagy a dörmögőbben játékos Erdély által a film alá mondott szövegekkel.

Warhol nélkül is olvastam Sálingért, tudtam persze Ginsbergről, sőt Malamudról. De vajon McLuhan-re odafigyeltünk volna nélküle?

Emlékszem, volt pár éve egy horror-est Eörsiéknél, mert itt volt a Ginsberg, tőlünk mentünk oda, zavaromban felkaptam egy gitárt és énekelni kezdtem, életemben először, mert a Baksa csak pár hónapja szólt; gitár-akkord tanulás kötelező... Szóval, jövünk ki, és Ginsberg, még a liftben, miközben meséli, hogy ő nem tudott Bob Dylantól megtanulni gitározni, hozzáteszi: „Azt ne hidd, hogy mi lettünk volna valakik, ha nem írtunk volna egymásról.” Kerouac-ba belekötöttek, ha ő csinált botrányt, ha Borroughs, mindegy, másnap már megírtuk valamelyik újságba.

Akit megcsap a Csillag szele – szóval a „csillagcsapottak” – mindig kapják az „üzenetet”. A közeg az üzenet. A hír, a dicsőség, a hála visszhangja.

Valahol. Akár a Warhola-család eredeti neve is lehetett volna.

Imádtam, ahogy mondaná, hogy tegnap a díszpáholyba adtak jegyet a Dávid Bowie előtt fellépő Müller-féle „Sziámi” koncertjére.

Ha Warhol, mint mondják, nem is él már, ő is, mint Lennon, azok közt van, akik miatt még merünk reménykedni. Pillanat-megváltók ők a rock-and-roll csillagai, a sok-sok másféle csodalény közt. A sztár-pletykák (a Beatles Indiában, Bowie Tibetben vagy Nijinsky orgazmikus jógája) túlmutatnak önmagukon.

Birodalmak omlanak össze, Babilon partjainál, Andy. A hírnév is csak hiúság, a bölcsesség is...

Igen, azt hiszem ez itt a probléma. Nem a Kárpátok hiányoztak és hiányoznak nekünk, itt élőknek, hanem a csúcsok. Persze mindenki eljut valahová a hozzá közeleső területeken: sok jelentős elképzelés vált valóra a világ más részein úgy, hogy arról senki sem tud. Azt mindenki tudja, hogyan néz ki az Empire State Building (fogadok), hogy Warhol lefotó-szitavarázsolta, de a kínai parasztok vagy akár a türk ujgurok házának sohase-látott oszlopfaragása és minősége eltűnőben lenne, ha vissza nem tért volna az azóta szintén eltávozott Keith Haring metrógrafitti-motívumaiban, s végül a trikókon?

A Bowie-koncerten egy Trabantból akartak ránksózni Bowie-trikókat. Lehet, hogy ez a nyugati rajongókat nem irritálta, mert nekik minden érdekes és furcsa, de én ott, a kopottasán kéklő emlékpályán csodálkoztam is, szégyelltem is magam.

Ezt a Bowie-kazettát tépték ki a kezemből a pincérek a Moszkva felé haladó vonatban egyetemista kirándulásunkon tizenöt éve?

Tizenöt éve? Akkoriban még háromszor akkora volt az ITT magnó, mint most, viszont negyede vagy tizede súlyban annak, ami gyerekkorunkban valahogy először lett, és emlékszem, a szomszéd néninek, aki svájci baronesz volt, felvettük a telefonbeszélgetését (mert ránkkapcsolta magát) és rávágtuk, amikor azt mondja épp, hogy „I... igen, betettem a kandallóba...”, hogy „A hullát? Sikerült?”

Az osztályfőnök be is hívatta a mamámat, amikor az iskolaújságban egy egymást nyakban lenyelő emberekből álló köremberfej rajzot látott tőlem, hogy honnan szedem ezeket a „dekadens” ötleteket.

De én az anyámnak sohase említettem otthon Warhol nevét. Ő se Bibóét. Mindenki a maga baráti körétől féltette a másikat errefelé.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/11 14-16. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4744