KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/június
KRÓNIKA
• Mispál Attila: Függetlenek fesztiválja

• Schubert Gusztáv: Képtelenek Szegénymozi
• Mihancsik Zsófia: A retusált botrány Beszélgetés a szegénységről
• N. N.: Munkanélküliek, szegények, hajléktalanok Nyomordokumentumok
• Tamás Amaryllis: Egészen más világ Beszélgetés Elbert Mártával
• Hirsch Tibor: A szegények pokla Sátántangó és multimédia
• Pintér Judit: A példa képei Pályatársak Szõts Istvánról
• Szabó István: A példa képei Pályatársak Szõts Istvánról
• Pintér Judit: Vér nem mossa le a vért! Szõts és a történelem
• Fazekas Eszter: Vér nem mossa le a vért! Szõts és a történelem
• Forgách András: A butaság bűvölete Boogie Nights
• Beregi Tamás: Virtuális Gyönyörök Kertje Kompjúterszex
• Molnár Dániel: Minden szörfös „azt” akarja Pornográfia az Interneten
• Bikácsy Gergely: Radosch felügyelő lábfürdője Bécsi vér
• Bori Erzsébet: A szomszéd szerencséje A harmadik ember
• Kövesdy Gábor: A filmpusztulás képei Beszélgetés Dominique Painival
• Muhi Klára: Lumière, Méliès, még háromszáz évig Beszélgetés Michel Contourral
KÖNYV
• Gelencsér Gábor: A turul árnyéka Sándor Tibor: Őrségváltás után
• Kömlődi Ferenc: Net-diskurzusok Buldózer
FILMZENE
• Fáy Miklós: Az akusztikus félelem Herrmann és Hitchcock
KRITIKA
• Csejdy András: Szívzűr Az élet sója
• Ardai Zoltán: Dögrovó Hárman hozzák a halált
LÁTTUK MÉG
• Bori Erzsébet: Latin vér
• Bori Erzsébet: Őrült város
• Halász Tamás: Veszettek
• Turcsányi Sándor: Sikoly
• Kis Anna: Gyilkos donor
• Turcsányi Sándor: Egyéjszakás kaland
• Hungler Tímea: Tűzvihar
• Mátyás Péter: Gyilkosok gyilkosa
• Hideg János: Blues Brothers 2000
• Tamás Amaryllis: Törökfürdő
• Békés Pál: Az ember, aki túl keveset tudott

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

8 mérföld

Fehér-fekete, igen-nem

Bakács Tibor Settenkedő

A rapben a fekete a nyerő, a fehér csak elnyomott kisebbség lehet. A kivételt Eminemnek hívják.

 

Fehér ember rapje vajon hoz-e gyümölcsöt? – teszem föl az idióta kérdést, s megdöccenek. Már azt se tudom, hogy e kérdés az esztétika vagy antropológia körébe tartozik-e? Vagyis sima tudálékosság vagy rasszizmus vezeti-e egeremet a laptopomon, magam sem tudom. Eminem 8 mérföld című filmjének első jelenetében ugyanis azt látom, hogy egy fehér fiú be akar menni egy szórakozóhelyre, de a feka bitbull az ajtóban mellbe löki. (Ami körülbelül olyan jelenet, mint amikor a magyar alföld valamelyik dinamikusan fejlődő cityjében szombatonként a diszkókutyák a cigányt hazaküldik vagy -vágják. Mezcsere, vagyis a színek fordítva, a lényeg ugyanaz.) A bajban vigasztalás, hogy a sápadt arcúnak van barátja, nagy, fekete testvér, arany nyaklánccal és raszta séróval, s mondja, hogy ő jó arc, bemehet, szinte nem is fehér, kezeskedem érte.

Ülök a moziteremben, s arra gondolok, tök igazuk van a fekáknak, hogy visszagyalázzák az elmúlt ötszáz évet. Én tudtam, hogy szorulni fogunk egyszer. Nagy Konstantin óta határozott célként tűzték elénk, fehérek elé, hogy missziós tudatunktól elkábítva a föld urai legyünk. Dél-Amerikában éppúgy, mint Afrika legdélibb csücskében, Indiában nem másképp, mint Alaszkában. A fehér bőrszínű ember történelmi hinterlandja elég undorító, még akkor is, ha tudunk a szükségszerűség filozófiai szerepéről. Megfordulni látsszék a kerék. Ha belegondolok, iszonyúan örülök a focista angol Beckhamnek, az utolsó fehér sztárnak, aki fel tudja még venni a versenyt Ronaldóval, Zidannal vagy Okocsával. Vajon Dr. Klicskónak, az ukrán bokszolónak sikerül-e visszahódítani a profi box világbajnoki címét, amit az ezerkilencszázharmincas években elvesztettünk? Nem is én, hanem a riporter teszi fel az egyáltalán nem politikailag harcolt kérdést. Súlyos a téma. Tudat alatti rasszizmusunk a beszélt nyelvben, a vágyainkban, a motivációinkban elárul minket. Igen, a motivációról beszélek, mert nézve a filmet, furcsa érzés kering bennem. Ebben a filmben egy fehér srác meg száz feka versenyzik. Nemes, méltó módon. Rím csap össze rímmel, ütem ütemmel, a nép dönt, melyik duma tetszett jobban. Aki veszít, lemegy a színpadról.

Attól jövök zavarba, amit tudok, nem attól, amit látok. Látom, hogy ez a fehér csávó, Eminem elég jól löki a verset a valóról, emiatt nem izgulok. Ebben a filmben is győzni fog a főhős, mert Hollywood nem enged a negyvennyolcból. De azt is tudom, hogy tökéletesen értelmetlen egy fehér embernek rapbe vágni a nyelvét. Kőkeményen a lét a tét, lepukkant valóság szúrja telibe a lírai vénát: crack, hernyó, kokó, Magnum, Beretta, szőke kurvák és síró árvák, s mégis igaz a csoda. A filmen kívüli konnotációban is a legkisebb fiú a legkisebb fiú, Eminem az Eminem, beráznak rá a fekák is, testvér, ember.

Valószínűen a jövendő generációjából totálisan hiányozni fog a rasszizmus bűne, hacsak nem neveljük beléjük vissza. Ehhez, persze, kell pár karriertörténet, esetleg fehér sportolókról, zenészekről, színészekről, mondjuk Eddy Murphy modorában.

Irónia, irónia, de a lüktető zene hangjainál nehéz másképpen nézni ezt a filmet, amely valószínűen hamar a megfelelő helyére kerül. Csütörtök esti szuperfilm lesz valamelyik kereskedelmi csatornán, aminek nézettségében nem fognak csalódni a befektetők. Egyenes vonalú dramaturgiájában még Eminem is biztosan hajózik a fekete partok felé. Addig sokszor megverik, leginkább ököllel, mert bizony a mi hősünk nem csak a west coastban jártas, hanem a szerelemben is. Meglátja például Kim Basingert, aki úgy néz ki, mint Madonna – a sztárok osztódással szaporodnak –, s rövid szerelmi tűz után meg is dugja. A Madonna kinézetű Kim Basinger, persze, egy rohadt ribanc, feketékkel kefél, fúj, a siker pillanatában alig marad erőnk neki is megbocsátani.

Eminemnek még családi háttere is van, leginkább bedőlve. A romok alatt részeg anyuka s még részegebb, verekedős mostohaapa, plusz kistestvér a tévé előtt. Ha egy szociológiailag felállványozott filmet látnék, talán megszülethetne a rabszolgasorból kitörni vágyó fehér ember mítosza, de amit itt környezetrajz szintjén mutatnak, kevés. “Csak hogy tudd, öregem, mi a pálya” típusú jelzések ugyan vannak arról a filmben, mily kemény is az élet, de azért nem akar emlékezetes lenni vagy katartikus. Én például egyetlen szép, izgalmas, érdekes képre nem emlékszem. Az operatőrről ennyit elég is. De a jelenetek egymásba fűzése sem rendezi össze nekem a valóságot másképp, mint ahogy egy videóklipben látni szoktam. Filmet látok, amiben folyamatosan versenyeznek, mégis unom, leginkább az esztétika okán. Csak Eminem új, a jelenség, a fehér rapper, de a forma tetszhalott. Legalább alkalmas egy kis promóra. Nem kell bookmakernek lennem, hogy megjósoljam, Eminem lemezei ezekben a hónapokban jobban fognak menni, mint máskor. ( Láttunk ilyet magyarban is, még ha a kalózkodásból nem is rap, hanem jazz meg az jött ki.)

A bemutató napján New Yorkból telefonált egy barátom, s a film hatása alatt rezegve fellelkesült: ha egy fehér fiúnak sikerülhetett a rapben, akkor talán Magyarországon sem fognak úton-útfélen zsidózni. Nem szóltam semmit. Csak arra gondoltam, hogy Eminemnek, hiába fehér, itthon mégsem sikerülne semmi. Nem is a Kodály-módszer miatt. Detroit látványos pusztulásával szemben Budapest fejlődő agglomerátum, amiben semmi nem változik. Főleg a benne élők lelke nem. Dalok, versek nélkül semmi esély. S már ez is Amerikából jön. Puff neki.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2035