KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Frank Sinatra 1915–1998

• Schubert Gusztáv: Saint-Just Godard Utcakő és kamera
• Ludassy Mária: Harminc év után Párizsi tavasz
• Tillmann József A.: Dizájn és forradalom Németország '68-ban
• Hirsch Tibor: Kisgenerációk cifra nyomorúsága Jégvihar
MEDIAWAVE
• Kövesdy Gábor: A magyar ugaron Mediawave
• Csejdy András: Tartós hullám Mediawave
• Csejdy András: Kimodva, kimondatlan Beszélgetés Parti Nagy Lajossal

• Takács Ferenc: A Gonosz keresztútja: vámpír-western Vámpírok
• Pápai Zsolt: Mindenszentek éjszakája John Carpenter rémálmai
• N. N.: John Carpenter
• Varró Attila: X-ekták Idegenek az éjszakában
• Ágfalvi Attila: Don Luis esete Vérnősző Barommal és Éneklő Farkasszukával Buñuel és Kékszakáll
• N. N.: Lynch a Filmvilágban
• Horváth Antal Balázs: Johnnie Farragut történetei David Lynch: Hotelszoba
TELEVÍZÓ
• Gombár Csaba: Képszavazás Választási levelek
• Lengyel László: Képszavazás Választási levelek
FESZTIVÁL
• Báron György: A látás tökéletlensége San Francisco
FILMZENE
• Fáy Miklós: M, mint ember Greenaway és Mozart
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Levélpiszok Ponyvalevél
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Vérfagyasztó
• Halász Tamás: Életre-halálra
• Harmat György: Palmetto
• Hungler Tímea: Vad vágyak
• Petrányi Viktória: Szegény embert az amish húzza
• Vidovszky György: Balkáni törvények
• Tamás Amaryllis: A család szégyenei

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Blue Box

A hely szelleme

Bakács Tibor Settenkedő

A macska a többszörös gyilkos. Bűntársa egy lehetetlen kinézetű kutya. A rendőrség rossz nyomon halad, a mozicentrum tulajdonosát gyanítják. Pedig Ő a legendacsíra.

Négylábú barátaink kapcsán én egy művészfilmről szeretnék szólni. Forgatókönyvíró-rendezője Káldor Elemér, aki az első percekben krimit ígér. S valóban, sok minden kriminális e filmben.

Megtehetném, hogy megértve a film mélyrétegeit s kortünetet tipizáló szimbólumait – belemagyarázok egy üzenetnek is beillő jelentést –, de nem teszem. A film posztmodernben pácolt, az alternatív kultúra boszorkánykonyhájából (Blue Box) elcsent fűszerektől (Vágtázó Halottkémek, Csokonay Műhely... ) ízes.

Ennek a rétegspecifikus kultúrának filmbeli dokumentálása, úgy látszik, az új magyar közhelyek egyik legerősebbike lesz. A Nagy Generáció után a rendszerváltásos Nemzedék előtt hidat az alternatív zenei kultúra egyhangúsága képez. Ebbe beleszeret boldog-boldogtalan, a Fényes Szelek Csillagos Katonája (Kozák András) éppúgy, mint annak szülőatyja (Vető János). Döbbenetes önértékelési válságról tanúskodik ez. Az illúziómentes, rezignált kiábrándultság lesz az új nosztalgia szövedéke. Könnyek egy marihuánát kóstolgató öregedő nemzedék szemében.

Kozák Andrásnak minden színészi tehetségére szüksége van, hogy ebből a szövetből hihető imagót gyártson magának. Letagadhatatlan filmbéli képességeinek köszönheti, hogy ez némiképp sikerül is. Ám a környezete bántóan rossz, talán azért is, mert a számukra természetes közegben nem tudnak színészkedni. Hiába viselik magukon a korszakot emblematikusan jelző divatos stigmákat (Kozma György, Tódor, Cseh Tamás, Vető János), szerepet kell játszaniuk.

A kulturális szerep pedig nem azonos a színészi szereppel. Káldor hihette Bódy Gábor és Xantus János nyomán, hogy elég a szuverén egyéniség képben való elhelyezése. Csak hát azóta eltelt majdnem húsz év. Így filmépítő gondolat hiányában összeomlik a mű egész építménye.

Szétesett, tempótlan szuperplánokat látunk egymásra szórva. Ezek emocionálisan telített közelik, amelyek nem kifejeznek valamit, hanem magává az üres kifejezéssé válnak. S ez így a semmi optikai redundánsa.

Kozák András expresszív arca harminc perc után óhatatlanul unalmassá lesz, mint a Blue Boxban egymás után fellépő zenekarok. Montázs helyett leporelló.

Csúnya, piszkos vágású, rendezetlen film. Most, a magyar film piacán ez a divat, tehát nem kell olyannyira megdöbbennünk. De ez a film a filmről, mint szórakozási formáról, létállapotról és helyről (Blue Box) is szól. A genius loci átható ereje azonban még nem teremt forgatókönyvet s dramaturgiát. Az abszurd befejezés (föltámadnak az áldozatok) csupán csak menekülés a befejezetlenség elől.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/04 25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1234