KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/július
KRÓNIKA
• Molnár Gál Péter: Frank Sinatra 1915–1998

• Schubert Gusztáv: Saint-Just Godard Utcakő és kamera
• Ludassy Mária: Harminc év után Párizsi tavasz
• Tillmann József A.: Dizájn és forradalom Németország '68-ban
• Hirsch Tibor: Kisgenerációk cifra nyomorúsága Jégvihar
MEDIAWAVE
• Kövesdy Gábor: A magyar ugaron Mediawave
• Csejdy András: Tartós hullám Mediawave
• Csejdy András: Kimodva, kimondatlan Beszélgetés Parti Nagy Lajossal

• Takács Ferenc: A Gonosz keresztútja: vámpír-western Vámpírok
• Pápai Zsolt: Mindenszentek éjszakája John Carpenter rémálmai
• N. N.: John Carpenter
• Varró Attila: X-ekták Idegenek az éjszakában
• Ágfalvi Attila: Don Luis esete Vérnősző Barommal és Éneklő Farkasszukával Buñuel és Kékszakáll
• N. N.: Lynch a Filmvilágban
• Horváth Antal Balázs: Johnnie Farragut történetei David Lynch: Hotelszoba
TELEVÍZÓ
• Gombár Csaba: Képszavazás Választási levelek
• Lengyel László: Képszavazás Választási levelek
FESZTIVÁL
• Báron György: A látás tökéletlensége San Francisco
FILMZENE
• Fáy Miklós: M, mint ember Greenaway és Mozart
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Levélpiszok Ponyvalevél
LÁTTUK MÉG
• Csejdy András: Vérfagyasztó
• Halász Tamás: Életre-halálra
• Harmat György: Palmetto
• Hungler Tímea: Vad vágyak
• Petrányi Viktória: Szegény embert az amish húzza
• Vidovszky György: Balkáni törvények
• Tamás Amaryllis: A család szégyenei

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Giuseppe De Santis

Csantavéri Júlia

 

Két évtizednyi csendet véglegesített Giuseppe De Santis halála. Az olasz neorealizmus csak Zavattinivel összevethető Don Quijotéja, a Tragikus hajsza, a Róma, 11 óra rendezője ennyi ideje nem állt a kamera mögé. A 60-as 70-es években készített filmjeinek kudarca elkedvetlenítette, úgy érezte, nincs szükség rá ebben az elpolgáriasult reklám- és pénzszagú világban.

Kritikusként, az új, valóságközeli filmezés elméleti megalapozójaként kezdte a Cinema ma már legendássá vált hasábjain, amellyel kapcsolatban gyakran elfeledkezünk arról, hogy a lapgazda a Duce fia, a dicsőséges afrikai hadjárat hőse, Vittorio Mussolini volt. De Santis írásaiban, pontos, érzékeny, ma is érvényes kritikáiban talán a legsokoldalúbban, de bizonyosan a legérzékletesebben fogalmazta meg az igényt a közvetlenség megteremtésére, a tájak és a bennük élő emberek hétköznapjainak mint drámai valóságnak a felfedezésére. Az ő akkori írásait és visszaemlékezéseit olvasva megsejthetünk valamit abból az izgalommal, szeretettel és reménnyel teli légkörből, amelyben a neorealizmus született. Visconti Megszállottságának asszisztenseként is ő alakította ki a „háttereket”, a környezetnek azt a bonyolult hálóját, amelybe a főszereplők tragédiája visszahullik.

Az érzéki atmoszférateremtést aztán már saját filmjében, a Róma, 11 órában vitte tökélyre. A déli férfi minden nőimádatát belekomponálta a szegény kis római lányok történetébe, akik alatt leszakad a háború nyomait még magán viselő ódon lépcsőház, miközben tömegesen várakoznak egyetlen betöltendő állásra. A kor legvonzóbb ifjú színésznői, Lucia Bosé, Clara Del Poggio, Delia Scala és névtelen római szépségek nevetnek vagy sírnak, tülekednek, veszekszenek vagy csókolóznak érzéki ragyogásukkal ellenpontozva a történet keserűségét. Ez a szenvedélyes életszeretet különböztette meg őt a társaitól, meg az a különleges képesség, hogy meglátta az egyes és a közös, a közeli és tágas dinamikáját, ami a háború szorításában és az első békeévek reményei idején még megfogható erkölcsi kapaszkodónak is látszott. Legszikárabb, legkeserűbb filmjében, a Tragikus hajszában is ez kapcsolja össze a szerelmeseket, a banditákat meg a falu népét, gyönyörű közeliek és lassan kibomló totálok crescendójával.

Azt gondolom, makacs ember lehetett. Az illúziók szétfoszlása után – s ez bizonyára saját magára is vonatkozott – nem volt kedve beállni a sorba. Megelégedett egy régi pillanat emlékével.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1478