KritikaSing StreetKelta glamúrVarró Attila
John Carney zenész-trilógiájának záró fejezete.
Eddigi életműve, főképp az elmúlt tíz évét meghatározó
musical-trilógia alapján a dublini John Carney egyértelműen Alan Parker 21.
századi utódaként követel helyet magának az európai filmművészek udvarában: nem
csupán a zenés filmjeit jellemző realista megközelítésnek köszönhetően, de lankadatlan
ellenérzésének a társadalmi intézmények börtönei és vonzalmának a (művészi) fejlődéstörténetek
iránt is. Az Egyszer és a Szerelemre hangolva sikerei után zenész-trióját
idén kerekre záró Sing Street
mindezen párhuzamok kisenciklopédiájaként akár Parker-hommage-ként is nézhető (valahol
a Hírnév és a The Commitments metszetében), utcára kivitt, diegetikus
dalbetéteivel és kispolgári családjában tengődő tizenéves ír hősével, Cosmóval,
akit a becsajozás plusz a kitörés vágya (a szigorú katolikus középiskola
fogházából) saját zenekar alapítására serkent: az író-rendező-zeneszerző maga is
rájátszik örökségére számos The
Commitments-utalásával, legyen szó átvett szereplőről (az Egyszer utcai gitárosa után ezúttal Cosmo
édesanyjában ismerhetünk rá a legendás banda egyik tagjára), vagy konkrét
motívumokról a zenekar hasznos résztvevőjévé váló bully-tól az Elvis/Beatles-rajongó apán át a vonatszerelvényben
zajló énekszámig. A nyolcvanas évek derekára helyezett, önéletrajzi ihletésű Sing Street ráadásul erényeiben is a hajdani
Parker-remekművet idézi, jócskán meghaladva az Egyszer mesterkélt művészkedését: népes szereplőgárdája mintha most
költözött volna a szomszédból a vászonra, párbeszédei pontosak, szellemesek és
olyan frissek, hogy szinte ropognak a figurák szájában, a kamaszbanda amatőr
előadásaiból a régvolt ifjúság szerelmes energiája árad.
A Sing Street valódi
forrása mégsem kultikus Parker-opuszok halhatatlan soul-jából fakad. Carney célja nem küzdelmes kamaszéveinek érdes-hiteles
megéneklése, mint inkább felhőtlen megidézése, nosztalgikus átrajzolása a jól
bevált zsánersablonok mentén: valódi felmenőjét John Hughes jelenti, a maga „első-szerelem-az-elsőbálon”
típusú feelgood-gyöngyszemeivel.
Akárcsak Richard Linklater tette a baseball-ifjúságát szivárványos álommesévé
színező Everybody Wants Some!!
esetében, Carney sem a kamaszkor végtelennek érzett állóvizének tükrébe tekint
– a korosodó férfi szubjektívjében a tökéletlen idők naplopóin immár pomádéként
csillog a zsír, életük egyetlen véget nem érő kaland és csupa kihívás. Míg a
szerző korábbi formabontó musicaljei még beteljesületlen románcokról meséltek a
zenéből élő férfi és a zenének élő nő között (önkifejezés és önérvényesítés
összeférhetetlenségét hirdetve), Cosmo ezúttal épp a zenének köszönhetően kapja
meg álmai dögös szupermodelljét az iskolai buszmegállóból – a jelképes közös
elhajózás a viharos tengeren a boldogabb jövő felé London helyett akár
Alsó-Hollywoodba is vezethetne. Miközben a rendező számos ponton felhívja nézői
figyelmét arra, hogy ez a zene bizony a belsőből fakad (szemben a The
Commitments tiszta szívvel előadott feldolgozásaival, Cosmo csapata „no fucking
cover band”), minden egyes eredeti szám korabeli sztárbandák konkrét slágereiből
épül fel a Duran Duran-tól a Talking Heads-en át a Cure-ig, miközben a főhős
úgy váltogatja zenei stílusait, akár egy piaci helyét kereső szakiparos. A
modern musical soul-jának helyébe a posztmodern glamúr rockja lép: noha a
Parker-féle karcos, drámai zsánerrevízió manapság is számos zenekar-alapítós
coming-of-age filmben méltó utódra talál, Moodyson Mi vagyunk a legjobbak!-jától a francia Jamais contente-ig, Carney-t ezúttal jobban érdekli a
trendérzékenység, a becsatlakozás a fősodorba, mintsem a főhős családi/szerelmi
problémáinak mélyebb kifejtése – dalbetétei balladai vallomások helyett inkább
a népszerű sémák mintájára készített vizuálmesék, MTV-ről koppintott videóklipektől
amerikai tinimusicalként megálmodott iskolai koncertig.
„Futurista vagyok” – jelenti ki a film több pontján a
mind divatosabb (zsáner)külsőt öltő Cosmo, és valóban, szülőatyja is egyre
inkább a jövő zenéjére fülel: harmadik musicalje logikus folytatása a
konszolidálódás ívének, a művészfilmes kezdetektől a hollywoodi útkeresést
jelentő Keira Knightley-opuszon át a (nagy)közönségbarát kompromisszumokig.
Szerethető, eleven és üde színfolt a kortárs High School Musicalek egyhangú
palettáján, de minden hangjából árad a kétségbeesett tetszeni akarás, nem
egyszer inkább a sikerhez, mintsem a szerelemre hangolva (ön)életrajzi meséjét.
SING
STREET (Sing Street) – ír-brit, 2016. Rendezte és írta: John
Carney. Kép: Yaron Orbach. Zene: John Carney. Szereplők: Ferdia Walsh-Peelo
(Cosmo), Jack Reynor (Brendan), Lucy Boynton (Ralphina), Mark McKenna (Eamon),
Maria Doyle Kennedy (Penny). Gyártó: Cosmo Films / Distressed Films / FilmWave
/ Likely Story. Forgalmazó: Vertigo Media Kft. Feliratos. 106 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 11 átlag: 4.73 |
 |
|
