KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/szeptember
KRÓNIKA
• Báron György: Hamlet Trabanttal Gábor Miklós

• Gelencsér Gábor: Atya, Fiú, Bergman A szeretet konfliktusai
• Kúnos László: A mester lehunyja szemét: lát A Bergman-család
• Győrffy Iván: Kísértetek és bolondok Dúl-fúl, és elnémul
• Karátson Gábor: Az agyaghadsereg bevonul Pekingbe Kundun
• Sári László: A vigasztalás mandalái A mesés Tibet
• N. N.: Tibet filmen
• Fáy Miklós: Csöndet! Csöndet! Philip Glass Kundunja
MÉDIA
• Szíjártó Imre: Tetszik, de nem tudják Mozgókép- és médiatankönyvek Magyarországon
• Gelencsér Gábor: Szemtan Bódy Gábor Filmiskolája
• Muhi Klára: Együtt nézzük a Schwarzeneggereket Tanárok a mozgókép és a média iskolai oktatásáról
• Varga Balázs: Iskolapélda Tanköteles magyar filmek

• Beregi Tamás: Tájkép Apokalipszis után Armageddon és más katasztrófák
• Varró Attila: Godzilla Godzsira ellen Halhatatlan szörnyfilmek
• Bikácsy Gergely: Szonatinák a vallon erdőben André Delvaux
• Fáber András: A zongorakísérő Beszélgetés André Delvaux-val
• Csejdy András: Huncut realisták Mai angol film
• Kovács István: Menekülés a Szabadság moziba Lengyelek cenzor nélkül
KRITIKA
• Forgách András: Húsz lapát föld A cseresznye íze
• Hirsch Tibor: Folytassa, Hollywood A varázsige: I Love You
KÖNYV
• Kövesdy Gábor: Pascal kamerával Robert Bresson: Feljegyzések a filmművészetről
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Éjfél a Jó és a Rossz kertjében
• Halász Tamás: Jöttünk, láttunk, visszamennénk II. (Időalagút)
• Harmat György: Majd elválik
• Hungler Tímea: Julie DeMarco
• Tamás Amaryllis: A vér szava
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Kaukázusi Rakétakör

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Üzletmozi

A misszionáriusok nem a piacon vannak

Simándi Júlia

Ezekből a hülye filmekből száznegyven milliót fizetünk be az államkasszába. Kilencven millió már ősszel beketyegett valahová és művészetre fordíthatnák.

 

Drámai hangú kiáltványokkal és petíciókkal ostromolja a kulturális kormányzatot, a szakmai fórumokat és egymást a magyar szellemi életért felelősséget érző filmesek minden rétege, immár másfél-két éve. A filmszakma hazai káoszában csekély vigasz, hogy hasonló szabadságharcot kényszerülnek vívni a többi európai országok is a szellemi értékek védelmében (1989-ben például az olasz filmtörvény-tervezet ejtette kétségbe az érdekelteket). A helyzet tisztázását mindenütt egyértelműen a kormányzati politikától várják, a piaci élet szereplőitől ugyanis nem várható el, hogy önkéntes kultúrmissziót teljesítsenek. Békességet csak az hozhat, ha „az üzleti szféra adózik, a kultúrát az adóból finanszírozzák” – és megbízhatóan működő közvetítőrendszer áramoltatja a pénzt a két szféra között. Ám még az ideális szakmai struktúra kialakulását feltételezve is kérdés, hogy a filmüzlet meddig tud nálunk nyereséges maradni. Az a fogyasztói közeg, amely negyven évig a nyugati szórakoztató filmekre éhezett, most mégsem vetette rá magát olyan mohón az amerikai ínyencségekre, mint az várható lett volna. Hiába emelkedett százötven millió forinttal a sorompók felnyitását követően (1989 és 1990 első három negyedévét összehasonlítva) a mozijegyre kifizetett összeg: emögött a szám mögött intő jelként ott van a nézők számának hat és félmilliós csökkenése (haminckét millióról huszonhatra) ugyenezen idő alatt. Optimális pénzáramoltatási rendszert feltételezve pedig a szellemi értékek létkérdése, hogy a nézők zsugorodó csoportjából meddig és hogyan passzírozható ki annyi bevétel, amennyiért a filmüzlet korifeusainak is megéri a piacon maradni és általuk-belőlük az értékek mecenatúrájára is futja.

Nézzük hát, milyen eszközökkel folyik ez a csak számunkra új, valójában ősrégi társasjáték.

 

 

Mi a siker és hogy kell „megcsinálni”?

 

1990 első három negyedévének abszolút sikerlistáján tizennégy film szerepel, ebből tizenhárom amerikai kommersz. A nézőszámok négyszázezertől egymillióig terjednek. Tíz film forgalmazója az InterCom, kettő-kettő a Duna Film, illetve a MOKÉP sikere.

Üzleti siker az, ami behozza a ráfordítást és nyereséget is termel. A filmforgalmazók minden eladott mozijegy árának negyven százalékát teszik zsebre: ebből fizetik – a támogatott filmek kivételével

– a tíz százalék kulturális járulékot, ebből fedezik a fix összegű vagy a bevételarányos jogdíjat, a kópiagyártás, szinkronizálás, a reklám költségeit és ebből származik a nyereségük is, feltéve, hogy jól mérték fel a keresletet.

 

Mihály György, InterCom:

1990-ben olyan szerencsés helyzetben voltunk, hogy sok filmünk került toplistára. A Nicsak, kibeszél-nek egymilliónál több nézője volt április óta. Most a családi film meg a vígjáték az igazi nagy siker. Humor nélkül már a „kemény” filmek sem élnek meg. Komolyan vett bunyó meg rendőrfilm már nem kell, tekintettel arra, hogy a bunyó meg a rendőr ott van az utcán és véres valóság, hogy a házunk pincéjében héderelnek a hajléktalanok és félek lemenni...

Az, hogy mit vetítenek a mozik Magyarországon, ugyanúgy mint bárhol a világon, előre látható. Bizonyos magyarországi vállalatok bizonyos nagy amerikai vállalatok kizárólagos képviselői vagy leányvállalatai, vagy valami hasonló módon vannak összekapcsolódva. Ezelőtt fél évvel megérkezett hozzám, hogy 1990 második félévében mik lesznek a filmek a világban; ha előveszem ezt a listát, akkor nagy valószínűséggel fogom tudni, hogy melyik film kihez érkezik majd. Ami Paramount – az Duna, a Buena Vista – az mi vagyunk, a Tristar mi vagyunk, a Fox – az a MOKÉP, nagyjából...

A MOKÉP, az egykori egyetlen forgalmazó egyébként komoly versenytárs: ádáz módon próbál lefogyni, minthogy ugyanolyan tipikus magyar nagyvállalat, mint bármelyik más iparágban, ugyanazokkal a problémákkal... De kötelezettségeink egyformák és egyformán visszautasíthatok. És ők gyakran kőkeményen fittyet is hánynak ezekre. Hatalmas handicapjük: a MOKÉP egy létező nagy szervezet. így indultak el az új helyzetben: ahhoz, hogy ugyanolyan rugalmasak legyenek, mint mi, borzalmas súlyfeleslegtől kell megszabadulniuk és mentálisan is át kell alakulniuk.

Az, hogy az ember nulláról indul, kötöttségek nélkül, terhek nélkül, szociális felelősség nélkül – hatalmas előny. Ráadásul nekünk volt a háttérben egy amerikai tulajdonosunk, Andrew Vajna, aki hihetetlen nagy tudású szakember, és akitől bátran kérdezhettünk. Az volt a megállapodás – mint ahogy házon belül is az – hogy mindig be lehet, sőt, kötelező bevallani, ha az ember valamit nem tud. A leghülyébb kérdésekre kapott válaszokból derülnek ki a legfontosabb információk.

Hogy mi ez a szakma, most kezdjük sejteni... Csak éppen közben már megcsináltunk néhány sikert...

 

Kálmán András, InterCom:

–... de egy csomó trükköt még mindig nem tudunk. Ha most kezdenénk, mondjuk, a Holt költők társaságát... ami persze így is az egyik leglátogatottabb művészfilm ez idő szerint... Most már tudjuk, hogyan kellett volna.

 

Mihály György, Inter Com:

Ha meggondolom, úgy indultunk, hogy majd próbaképp három-négy filmet csinálunk 89-ben... Aztán tizenhat lett belőle...

 

Kálmán András, InterCom:

Az egész év teljes forgalmazási bevétele egymilliárd-négyszázmillió, ennek legalább a negyven százaléka tőlünk származik. Sőt, egy bizonyos időszakban volt már több is... 1990-ben huszonkilenc filmet mutattunk be, ennek a fele toplistán van. Nem nagyon engedhetjük meg magunknak a kis nyereségeket, bármennyire is úgy tűnik, hogy a bevételarányos kifizetési konstrukció módot ad erre. A türelmi időnk már lejárt.

 

Mihály György, InterCom:

– Azért kell sikeresnek lennünk, mert nem engedhetjük meg magunknak a veszteségeket. Az InterComot a tulajdonosai azért hozták létre, hogy a tőkéjüket hizlalják, és erre csak akkor van módunk, ha az általunk forgalmazott és gyártott filmek profitot termelnek. Ugyanakkor rendkívül előnyös számunkra ez a részesedési konstrukció, mert ha egy filmnek történetesen vesztesége van, akkor egyáltalán nem kell jog-dijat fizetnünk.

 

Kálmán András, InterCom:

– Azaz igazán veszélyes kérdés, hogy lesz-e itt egy anyagilag és ízlésben polgáriasuk réteg. Mert ha nem lesz, akkor nagy baj van. Jelen pillanatban ugyanis a rétegek atomizálódnak és ha ez így marad, akkor nincs, nem lesz kinek mozit csinálni.

 

Mihály György, InterCom:

Szerintem a helyzet nem ennyire sötét, de a jövőben bizonyára polarizálódni fog a piac. A mozisok el fogják dönteni, kiktől vásárolnak. A forgalmazók közül azok, akik ezt melléktevékenységként folytatják, valószínűleg abba fogják hagyni. A következő lépés: ahogy a fajlagos költségeink nőnek, a bevételeink pedig várhatóan nem, ahhoz a módszerhez kell folyamodnunk, hogy – például a kópiaszámokra fordított – kiadásainkat csökkenteni kényszerülünk.

A hatalmi és filmszakmai vákuumhelyzetből adódó finanszírozási probléma egyébként elvileg megoldott lenne. Mi, forgalmazók ezekből a hülye filmekből körülbelül száznegyvenmilliót fizetünk be évente az államkasszába kulturálisjárulék címén. Ennek egy része visszakerül a filmgyártásba. Kilencvenmillió már ősszel beketyegett valahova, és művészi célokra fordítható.

 

Juhász Sándor, Apolló (volt Vörös Csillag) mozi:

– Ez a mozi mindig kommersz filmeket játszik, mégis, filmenként érezni, hogy cserélődik a közönség. Mindig az jön be az adott filmre, aki önmagát látja benne, vagy szeretne olyan lenni, mint akit a filmen lát. Az a réteg, aki most Tom Cruise-t akarja, iskolázottabb, kulturáltabb; vonzó eszmény számára az a jól szituált amerikai átlagpolgár, akit Cruise testesít meg. Ha másfajta filmet vetítünk, mint például a Total recallt (Emlékmás), akkor más a közönség. Hogy mondjam? Érezni, ahogy lejjebb száll a mozi.

Kétségtelenül volt egy nagy felfutás tavaly tavasztól, amikor elindult ez az amerikai kommerszáradat. De úgy veszem észre, hogy túl vagyunk a csúcson, megyünk lassan lefelé: a nézőszám csökken, a jegyárak nőnek – ez az olló egyre nyílik, és a negyedik-ötödik évre majd beáll az egész egy egyenletesen alacsony szintre.

 

Csorna Béla, MOKÉP:

– Ma már szó sincs egymilliós nézőszámról. Az amerikai kommersz el tudja érni az öt-hatszázezret, és ez akkor már üzletileg is sikernek számít. A mi filmjeink közül Az istenek a fejükre estek második része például elérte ezt a számot. Vagy a 9 és fél hét. A rendőrsztori folytatódik, az Emmanuelle I–II., A harapás, Legénybúcsú...

Teljesen világos, hogy kénytelenek vagyunk felvenni a kesztyűt és akárhonnan, bármi áron olyan filmeket szerezni, amikkel versenyhelyzetbe kerülhetünk. Ebben az új politikai szituációban szeretek úgy fogalmazni, hogy van egy bizonyos állami vagyon, amit ránk bíztak, amivel jól kell tudnunk sáfárkodni. Nem azért fizetnek ma már bennünket, hogy szovjet filmeket forgalmazzunk, hanem azért, hogy ez a ránk bízott állami vagyon gyarapodjon. Nyilvánvalóan megpróbálok a piaccal lépést tartani. A filmösszetétel ennek függvényében fog alakulni. Ha aközött kell választani, hogy kommersz filmet veszünk-e meg, vagy művészfilmet, aminek az ára, hogy két embert el kell küldeni a MOKÉP-től, akkor a kommerszet fogom megvenni.

Ami persze egyáltalán nem könnyű dolog. A szakma átalakulása ugyanis – ha jóindulatúan fogalmazok, és nem feltételezek senkiről önző hátsó szándékot – teljesen tervszerűtlenül és meggondolatlanul történt. A MOKÉP-nek idáig az volt a feladata, hogy az ország összes moziját az éppen aktuális kultúrpolitikának megfelelően ellássa filmmel. Aztán váratlanul belépett a porondra a versenyhelyzet. Megvalósítottuk az ügyeletes szlogent: fel kell számolnunk a monopolhelyzetet és piaci versenyt kell teremteni.

Ez a gyakorlatban a következőképpen fest: létrejött – a FÖMO-ból – a Budapest, majd a Duna Film, aztán az InterCom, alapjában véve amerikai tőkével. A Duna Film mögött egyetlen cég áll, a United International Pictures – ez az egyik legnagyobb amerikai forgalmazó és nem is rossz filmekkel rendelkezik. Teljesen természetes, hogy ő azonnali hatállyal lezárta a sorompókat; Magyarországra nem hajlandó másnak eladni, azért van neki itt egyetlen vállalata. A Duna Film ötven százalékos tulajdonosa a Budapest Film, mint moziüzemeltető, ebből következően a UIP filmjei előnyt élveznek a budapesti mozikban. Mintha a teljes budapesti moziparkot tálcán kínálták volna fel.

Az InterCom még bonyolultabb história. Tudniillik ez eredendően a Carol-co cég, amely mögött Andrew Vajna hazánkfia áll, de benne van a Mafilm, a Hungarofilm és néhányan magántőkével. Az eredmény: rászabadítottunk Magyarországra még egy hatalmas, rendkívül tőkeerős amerikai vállalatot. A MOKÉP ezzel szemben még ebben az évben is a Külkereskedelmi Minisztérium által rendelkezésre bocsátott és nagy nehezen kiizzadt állami valutakeretből próbál filmeket venni és igyekszik versenyképes lenni jogdíjakban és egyebekben.

A beszerzés sem könnyű: nekünk csak a függetlenek, a kisebb forgalmazók maradnak; bizonyos értelemben marad Európa, ámbár itt is omladoznak a bástyáink, mert hát van egy Saturnus Film, meg másik, meg harmadik nyugat-európai érdekeltség. Nem akarok panaszkodni. Csakhogy ez nem volt átgondolva annak idején, amikor ideszabadították ezt az egész dolgot a nyakunkra.

A MOKÉP ugyanazt a kényszerpályát járja, mint az ország összes, még állami vállalata. Az új cégek számára a kötöttségek egyszerűen nem léteznek. Nem arról van szó, hogy mi hülyék vagy tehetetlenek vagyunk, csak nem ugyanazok a feltételek. 1990-ben a MOKÉP-nek már semmiféle átvételi kötelezettsége nincs a szocialista filmekkel szemben, ez igaz. De gondolom, nem meglepő, hogy a Duna Filmnek eszébe sem jut, hogy elutazzon Prágába, Varsóba vagy Vietnamba, hogy filmeket vegyen... Hogy konkrét példát mondjak: igaz, hogy ősszel Moszkvában egyetlenegy filmet sem vettünk, mert addigra összeomlottak a szovjet-magyar kereskedelmi kapcsolatok. De amikor megérdeklődtük, hogy kimenjünk-e vagy sem, akkor az új külügyminisztérium is – óvatosan ugyan, de – úgy fogalmazott, hogy talán nem lenne szerencsés, ha nem utaznánk el. Nekem semmi bajom a szovjet filmekkel, soha nem fogom elfelejteni a Fekete tollú fehér madarat, de hogy ezek a filmek hogyan kerüljenek be az országba, az ma még megoldatlan.

Hosszú éveken át vigyázó szemünket Párizsra vetettük, meg a lengyel filmklubokra, később a kis nyugat-európai országokra... de ez azért sose volt igazán igaz. Erre nem volt igazán kereslet vagy csak nagyon szűk körben. Párizsban és Londonban már régen szétvált a filmművészet és a mozi. Két abszolút különböző kategória.

 

Dimitrov Sándor, Broadway mozi (és MOKÉP):

Lassan ott tartunk, hogy mi fizetjük a jegyüzéreket, pedig mennyit harcoltam ellenük... Egyre inkább attól is függ a siker, hogy kulturális fogyasztásra menynyit tudnak fordítani az emberek. Vannak figyelmeztető jelek. Amikor volt a Pozsonyi úton az a könyvakció, 10 forintért adták a könyveket és a rendőrséget kellett kihívni. Ami azt mutatja, hogy nem a könyv iránti érdeklődés csappant meg, hanem a pénz. Egy átlagos mozi-helyár Budapesten 60 forint... Januártól a mozi rezsije is többszörösére fog emelkedni, a jegyárak is – ki tudja ezt megfizetni? A mozipénztár előtt a szülők sarkon fordulnak a gyerekekkel, ha elfogy az olcsóbb jegy. Utoljára akkor állt nagy sor a Broadway előtt, amikor a nyugdíjasbérleteket osztottuk. Hat előadásra a bérlet 60 forint... jó, de ez misszió. Nem fedezi az üzemeltetési költséget sem.

 

Vezér Éva, Duna Film:

A forgalmazási piacon az első-második helyen vagyunk. A MOKÉP még tartja mennyiségileg a mintegy harminchat százalékot; de az InterCom is, mi is harminc százalék fölött vagyunk. A nemzetközi piac friss sikerei rajtunk keresztül jutnak el a magyar közönséghez. Nekünk az United International Pictures a külföldi partnerünk. Ók a Paramount, az Universal, az MGM, United Artists filmjeit forgalmazzák a világban. Következésképp a mi húsz-huszonöt filmünk nagy része is e stúdiókból kerül ki.

Bizonyos mértékig persze itt más a közönség ízlése, mint Amerikában. De a filmkínálat adott dolog. Benne vagyunk egy rendszerben, bizonyos információk a gyártás megkezdésétől rendelkezésünkre állnak, időben megkapjuk a propagandanyagokat, tervezni tudjuk a megjelenést.

Ami biztos siker manapság, az a jó vígjáték, a színvonalasan, szellemesen megcsinált kommersz. De annak idején – tavaly tavasszal, amikor indultunk – nagyon nagy sikerünk volt a Rain man (Esőember) is. Amikor egy héttel az Oscar-díj kiosztása előtt levetítettük a moziüzemi vállalatoknak, közepesen fogadták. Senki nem gondolta, hogy milyen sikeres lesz. Az első hét után, amikor a filmet kiterítették, az emberek ott tolongtak a mozik bejáratánál. Ez volt az első olyan film, ami igazán „meg volt csinálva”. Nagyon sok munkát fektettünk a közvetlen és a közvetett propagandába – talán nem túlzás, ha azt mondom, hogy az autizmus az általunk szorgalmazott műsorok, cikkek révén vált ismert fogalommá a magyar köztudatban. Nagyon hatásos a nem fizetett reklám, a körítés, amivel a filmeket feltálaljuk.

Abszolút nyereségesek vagyunk. Mint látható, összesen kilencen dolgozunk itt, de évi húsz-huszonkét filmre még külön-külön oda tudunk figyelni, és ez a lényeg.

A Duna Film Kft. vegyesvállalat – a külföldi partnerrel szemben jegybevétel-arányos kifizetési kötelezettsége van; a filmimportunkat egy speciális üzleti konstrukció teszi lehetővé. (A forintban befolyó kölcsöndíj egy részét devizában kivihetik az országból – A szerk.). Nem használjuk az állami filmszerzési keretet, és mivel a filmjeink kilencven százaléka járulékoltatott, tetemes összegeket fizetünk be. Igaz, az is előfordul, hogy nem kell járulékot fizetnünk, mint a Pink Floyd-film vagy a Krisztus utolsó megkísértése esetében. Fontosnak tartjuk, hogy olyan filmekkel is foglalkozzunk, amelyeknél nem elsősorban a várható anyagi siker számít. Ez persze bizonyos mértékig luxus, de hajói kalkulálunk, ezek is hozhatnak – ha nem is nagy – nyereséget. Ilyen volt a két fenti film és most legutóbb a Cry-Baby, amely kapcsán a Budapest Filmmel közösen retrospektív vetítéseket is rendeztünk a rendező munkásságából.

 

Újszászi Éva, Uránia mozi:

– Ahogy véget ért a nyár, erősen csökkent az érdeklődés a mozi iránt. Augusztus utolsó hete óta nem lehet annyira jó egy film, hogy hétközben is sok jegyet váltsanak rá. Dübörgő teltházról azóta álmodni sem merek. De ez nem a filmeket minősíti, csak az embereknek egyszerűen nincs pénzük. A büfé még teltháznál se nyereséges! Hétvégén megvan a kilencvenhat-száz százalékos kihasználtság, de hét közben sokszor csak harminc-negyven. A jegyüzérek is csak akkor jelennek meg, ha új filmet kezdünk. De akkor sem vesznek jegyet, csak nézelődnek, tájékozódnak, mert gyakran csak áron alul vagy áron tudnák eladni. Az első hétvége után aztán el is tűnnek teljesen.

 

 

Miért kivétel a videó?

 

Ha az őrületes kínálat-növekedés sem csábított a korábbinál több nézőt a moziba, sőt rohamosan csökken a közönség, akkor az általános gazdasági romláson túl arra kell gyanakodnunk, hogy a baljóslat, miszerint a videó egyszerűen lesöpri a mozikat a föld színéről, kezd beteljesedni. Mert míg a mozik tulajdonjogáról országos viták folynak, a halálosan beteg 16 milliméteres vetítőhelyeket mesterséges lélegeztetéssel tartják ideig-óráig életben és a jegyüzérek pályamódosításon gondolkodnak, addig naponta tízesével nyílnak a videókölcsönzők, legálisak és illegálisak; nagyságrendjük ezres, számuk ismeretlen, jövedelmük szintén. A videókazetták kiadása, gyártása, forgalmazása, mindenfajta jogviszonya meglehetősen rendezetlen, a játékszabályokat senki nem tartatja be velük – szinte úgy tűnik, mintha a konszolidált, nagy kiadók és forgalmazók korrektsége valamiféle stréberség, önként vállalt misszió lenne. A legális videóforgalmazás – egybehangzó vélemények szerint – csak piciny csücske egy vadul burjánzó rétnek. Persze, azért ott is lehet kaszálni.

 

Schneider József, Intervideo:

– A videokiadókat két felől támadják. Egyik részről magát a hordozót azonosítják a vérrel, pornóval, szennyel; másrészről újabban azért támadnak minket, mert nem elég gyorsan hozzuk be ezeket a dolgokat. Az Intervideót a filmkínálata miatt bántják, pedig hát ez hatvanöt százalékban angol kézben lévő cég, nyilvánvalóan piacképes filmeket kell forgalmaznunk, a világszerte rendkívüli helyet betöltő Warner cég több mint háromezer címből álló katalógusából válogatunk.

Jelenleg kilencszáz film az Intervideo választéka – hasonló nagyságrendje csak a MOKÉP-nek van. Mi átvettük a Magyar Filmintézettől a háború előtti magyar filmeket – ez az Anno című sorozatunk, és forgalmazunk vagy nyolcvan régebbi nyugati sikert is. Ez a Classic–sorozat. Ezeket persze nem tudjuk szinkronizálni, szerényebb borítót kapnak, nincs külön reklámjuk – de léteznek, ha keresik, megtalálják nálunk. Semmiféle presszió nem befolyásolta ezt az elképzelésünket, egyszerűen ügy gondoltuk, hogy a Warner mellé beférnek, és emelik üzleteink színvonalát. Persze abban a pillanatban, ha ráfizetésessé válnak, nem csináljuk tovább.

A pénzt természetesen – ha szabad így neveznem – az „ölős” filmek hozzák. Nálunk azonnal lecsapódik, hogy hol, mit keresnek, mert a saját tizennégy üzletünkön kívül mintegy négyszáz kölcsönzőtulajdonossal állunk napi kapcsolatban. A kópiaszámot az igénynek megfelelően mozgatjuk, és szerencsére olyan kedvező szerződéseink vannak, hogy csak a ténylegesen legyártott kópiák után fizetünk jogdíjat.

Mi nem forgalmazunk pornót, legfeljebb erotikus filmeket, a pornó a Warner üzletpolitikájába nem fér bele, ők a pillanatnyi haszon érdekében nem adják fel a törzsközönségüket. Érdekes módon megfordították azt az általános szemléletet, mely szerint a filmszemét hozadékából lehet színvonalasabb, igényesebb filmeket is vállalni. Azt mondják, hogy a „mi filmjeink ne tartsák el a szemetet.”

Hideg fejjel kiszámítjuk, hogy a Nam angyalai című remekművet, amelyben nem is töltenek, csak lőnek, harminc nap alatt harmincszor fogják kikölcsönözni, ezért százas nagyságrendben sokszorosíttatjuk. Woody Allentől van nyolc filmünk, abból egy-egy havonta ötször megy el – ennek megfelelően kisebb kópiaszámban van rá szükség. Más és más az egyes filmtípusok életgörbéje is. Az „ölős” filmek érik el természetesen a csúcsokat, ezeknek az életgörbéje nagyon meredeken ível felfelé, és körülbelül három hónap alatt szinte a nullára zuhan. A másik, ami nagy anyagi eredményt jelenthet: a mozisikerek videón. Létezik ugyan a mozibemutató utáni hat hónapos védettség, ami a feketepiacnak kedvez, de még így is lehet velük nyerni, sőt, „kaszálni”.

A kiskereskedők azokat a filmeket keresik, amelyek a gyors anyagi megtérülést hozzák, pár hónap után azonban nincs rájuk igény – legfeljebb akinek több üzlete van, az cserélgetheti a kínálatát. De aki választékot akar, annak máshova kell menni – a saját boltjaink standard forgalmát a Rain manek adják, amelyek nem hoznak ugyan olyan látványos csúcsokat, de egyenletesen közepes szintre állnak be. Ezzel az üzletpolitikával igen magas nyereségünk van.

 

Jeles Éva, Vico:

– Hogy ma Magyarországon üzletileg mi a siker, arra mi tudunk a leggyorsabban reagálni. Olyan tudatos piacépítést végeztünk, amely naprakészen jelzi az igények változásait.

A videókölcsönzést a MOKÉP indította el hat évvel ezelőtt, de még három éve is csak mintegy harminc kölcsönzőhely volt az országban. Most viszont körülbelül ezer, és ezeknek a kilencven százaléka magánkézben van. Ebben az őrületes növekedésben nekünk igen nagy szerepünk volt.

Az Intervideo azt az üzletpolitikát követte, hogy saját kölcsönzőket nyitott és már meglévő szervezetekre – könyvesboltokra, könyvtárakra, kiskereskedelmi bolthálózatokra – épült rá. Ez sok alkalmazottat jelent, magas rezsit, nehézkességet. Mi két éve nagyon kicsi alaptőkével kezdtünk, és az itthoni gazdasági helyzetből kiindulva arra próbáltunk minél több embert rávenni, hogy a videókölcsönzésben vállalkozzon. Az egész világ tele van trafikszerű video shopok-kal, családi munkaerőre alapozva, közel a fogyasztóhoz. Nem kell hozzá nagy induló tőke, csak kazetta. Hogy minél több olyan típusú friss filmet tartson, amilyet a vevő szeret, akkor legyen nyitva, amikor a vevő igényli. Aki pizsamában lemehet a kölcsönzőbe, az hozza az egyik kazettát, viszi a másikat – olyan ez, mint a mákony, rászoknak az emberek. A vállalkozó pedig kis kockázattal megtanul vállalkozni, a pénze gyorsan forog, a befektetése gyorsan megtérül, a tőke pedig akkumulálódik.

Prospektusokat csináltatunk, üzleti tanácsokat adunk, induló csomagot állítunk össze; aki idejön, láthatja, milyen vonzó, elegáns irodánk van, látja, hogy ez komoly cég, amerikai tőkével – sikerszagot érez, és belevág. Mi még ráadásul hitelt is adunk: ha pár százezer forintja van, mi ugyanannyiért adunk neki kazettát kamatmentes hitelbe. Az első három hónapban megkeresi a befektetett pénzét és a hitelt is visszaadja, havi 50–60 ezer forintos új vásárlás mellett is – mert kell új filmeket venni, a frissesség a siker titka. Naponta tíz-tizenöt új érdeklődő van, én ültem le mindegyikkel, meggyőztem őket, kedvet csináltam, és így elértük, hogy ma már több mint 500 kölcsönzőhely tőlünk vásárol. Mérhetetlenül sok információt kapunk így. A videókölcsönzés nagyon jó üzlet. Aki tönkremegy, az valamit rosszul csinált: vagy túl drága, vagy rossz a nyitvatartása, vagy nem vette meg a menő, könnyed szórakozást ígérő filmeket.

Meg vannak őrülve az emberek a Vico névért! Havonta tizenhat-húsz új filmet kell behoznunk, ezzel együtt egyelőre kevesebb mint kétszáz filmünk van. A Pathe-Cannon filmjeit forgalmazzuk elsősorban, ez azt jelenti, hogy a miénk Chuck Norris, Charles Bronson, Bud Spencer, Bo Derek, Sylvie Christel, és Stallone természetesen, meg a ninja-sztárok. Sikere az akciófilmnek van, a karaténak és a vígjátéknak minden mennyiségben. A szex csak akkor megy jól, ha valamilyen műfaja azért van a filmnek. Ezeket a filmeket két-három hónapig viszik, aztán el lehet olcsón adni vagy ki lehet dobni, de addigra behozzák az árukat.

A fizetőképes kereslet csökkenését mi nem érzékeljük. Köztudott, hogy bárhol, bármikor, ha romlik az életszínvonal, ha bizonyos korábbi szükségletek elérhetetlenné válnak, ha rosszabb az élet, az emberek gyereket csinálnak, isznak és olcsón szórakoznak.

A többi forgalmazó fúj ránk, mert mi vagyunk a legsikeresebbek, a legolcsóbbak. A kópiaszámainkról nem nyilatkozom, mert mindannyian, akik a Vico-nak dolgozunk, anyagilag is érdekeltek vagyunk a jó üzletmenetben.

 

 

Utóirat

 

A már említett jelenlegi vegyesvállalati törvény állami garanciát ad arra, hogy a külföldi fél az adózott nyereség egy bizonyos hányadát – a tulajdonrész arányában – devizában kiviheti az országból. Ugyanez a törvény ad lehetőséget arra is, hogy a videokazettákat forgalmazó vegyesvállalatot a nyereségadón kívül semmilyen más elvonás ne sújtsa – így kulturális járulék fizetésére sem kötelezhető.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/02 04-08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4038