KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/szeptember
KRÓNIKA
• Báron György: Hamlet Trabanttal Gábor Miklós

• Gelencsér Gábor: Atya, Fiú, Bergman A szeretet konfliktusai
• Kúnos László: A mester lehunyja szemét: lát A Bergman-család
• Győrffy Iván: Kísértetek és bolondok Dúl-fúl, és elnémul
• Karátson Gábor: Az agyaghadsereg bevonul Pekingbe Kundun
• Sári László: A vigasztalás mandalái A mesés Tibet
• N. N.: Tibet filmen
• Fáy Miklós: Csöndet! Csöndet! Philip Glass Kundunja
MÉDIA
• Szíjártó Imre: Tetszik, de nem tudják Mozgókép- és médiatankönyvek Magyarországon
• Gelencsér Gábor: Szemtan Bódy Gábor Filmiskolája
• Muhi Klára: Együtt nézzük a Schwarzeneggereket Tanárok a mozgókép és a média iskolai oktatásáról
• Varga Balázs: Iskolapélda Tanköteles magyar filmek

• Beregi Tamás: Tájkép Apokalipszis után Armageddon és más katasztrófák
• Varró Attila: Godzilla Godzsira ellen Halhatatlan szörnyfilmek
• Bikácsy Gergely: Szonatinák a vallon erdőben André Delvaux
• Fáber András: A zongorakísérő Beszélgetés André Delvaux-val
• Csejdy András: Huncut realisták Mai angol film
• Kovács István: Menekülés a Szabadság moziba Lengyelek cenzor nélkül
KRITIKA
• Forgách András: Húsz lapát föld A cseresznye íze
• Hirsch Tibor: Folytassa, Hollywood A varázsige: I Love You
KÖNYV
• Kövesdy Gábor: Pascal kamerával Robert Bresson: Feljegyzések a filmművészetről
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Éjfél a Jó és a Rossz kertjében
• Halász Tamás: Jöttünk, láttunk, visszamennénk II. (Időalagút)
• Harmat György: Majd elválik
• Hungler Tímea: Julie DeMarco
• Tamás Amaryllis: A vér szava
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Kaukázusi Rakétakör

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Mint oldott kéve

Képeskönyv és tört varázs

Lukácsy Sándor

 

Mednyánszky Cézárt (1824–1857) – három bárógyerek közül a legfiatalabbat – szülei papnak adták: legyen püspök, ne osztódjék a csekély családi vagyon. A fiatalember persze beleszeretett az unokanővérébe, de mivel kezét nem nyerhette el, fölszenteltette magát. A szabadságharc alatt jelentkezett Görgeynél, s tábori főpapként lelkesített, sőt harcolt is: keresztjével leütött egy támadó osztrákot. A világosi összeomlás után – honvéd bátyját, Lászlót, addigra már fölakasztották – bitó várt reá is, de sikerült francia rokonaihoz menekülnie. Az emigrációban eljegyezte egy gazdag ellenzéki francia politikus lányát, de a házasság előtt Ausztráliába ment meggazdagodni. Az aranyásó kaland vége az lett, hogy rablótámadás következtében elvesztette a fél karját. Visszatérve Európába a francia Riviérán gyógyítgatta szerelmi bánatát és valószínűleg tüdőbaját. Itt egy szeszélyes porosz hercegné megajándékozta egy éjszakával, majd kidobta. Bánatos Cézárunk mérget ivott és meghalt. Kevéssel halála előtt papírra vetette emlékiratait, s ezt barátai kiadták angolul, majd 1930-ban megbízhatatlan magyar fordítása is megjelent.

Íme egy kalandos élet, íme egy Jókai-hős! Mi sem alkalmasabb irodalmi feldolgozásra. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Jókai-hősök szerepeltetéséhez ugyanis Jókai kívántatik, az ő fantáziája, mely ha – mint rendszerint – valóságos életelemekből, hiteles adatokból építkezett is, teremtő módon alakított és változtatott, míg a megtörtént kalandok véletlen szövevényéből előállt a logikusan – Jókai logikájával – megszerkesztett irodalmi mű.

Sárközi György – aki megírta és 1931-ben Mint oldott kéve címmel kiadta Mednyánszky Cézár életregényét – híján volt Jókai teremtő képzeletének. Ez a kiváló költő és irodalomszervező a népi írók szociográfiai sorozatának ihletője. De sok művelt irodalmárhoz hasonlóan valószínűleg azt gondolta, hogy aki annyi jó regényt olvasott, tud jót írni maga is. Hisz – látszólag – nem kell egyebet tennie, mint a memoár sovány anyagát történeti tablóvá hizlalni; beleszőni néhány mellékszereplőt (például Görgey prágai éveinek és házasságának történetét); mennél több históriai személyt mozgatni, akik – miután ezt-azt tettek-vettek, mondtak – a közönség örömére váratlanul bemutatkoznak: „A nevem különben Klapka György” (220. lap, a regény 1979. évi kiadásában); szorgalmi feladatként leírni a helyszíneket; egy kicsit vívódni a főszereplővel, hogy Isten szolgája legyen vagy hősszerelmes; elmélkedni forradalmon, emigráns-sorson, történelmen és így tovább. Mindez azonban jó regényhez kevés vagy inkább sok. Kevés a szuverén alakító tehetség, a képzelő- és szerkesztő erő; sok a tanultság, a részlet, a jelző, az irodalmiaskodás.

Megmutatom egy példán, miért és miként sok. A regény 18. lapjáról idézek: „A cselédházban nagy pohárzengéssel, tányércsörömpöléssel, fogcsattogtatással, torokköszörüléssel, hörpöléssel, csámcsogással folyik az ebéd. A parádés kocsis áll alá lógó fekete bajuszáról még mindig csorog a zsíros leves, a konyhalányok ujjai ellenben már a birkapaprikás vörös levétől foltosak, a szobalány fitos orrán pedig egy sárgásszürke csöpp remeg, a buzgón kiszopogatott velősosont maradványa.” Tessék megszámolni a jelzőket, határozókat, az egy nézőpontról áttekinthetetlen és felfoghatatlan vizuális és auditív elemek sokaságát, mely minden lehet, csak nem egységes vízió. Kosztolányi mindezt elegáns és pontos mondattal intézte volna el, az Erdély-trilógia írója akár egy tagolatlan horkantással; nem is beszélve Lovik Károlyról, akit azért említek, összehasonlításra szólítva fel az olvasót, mert Sárközivel azonos matériában dolgozott, amikor Görgey csillaga címmel elkezdett egy regényt, mely sajnos folytatás nélkül maradt. Ők hárman teremtő géniuszok voltak, mint Jókai, genuin prózaírók; Sárközi nem volt az.

Egy minden irodalmi érték nélküli memoár és egy közepes regény után a harmadik felvonás: Révész György hétrészes tévéfilm-sorozata, Nemeskürty István forgatókönyvéből.

 

*

 

Filmsorozatokra szükség van, mert a közönség kívánja, s e jogos óhajt ki kell elégíteni. A sorozat dramaturgiáját azonban, úgy veszem észre, még nem sikerült kidolgozni. A sorozatkészítők kacérkodnak a drámával; ennek Aiszkhülosz és Shakespeare óta hagyományos két-háromórás játékideje, egy kifejletre összpontosított bonyolítása azonban egészen más eljárásokat diktál, mint aminőket a sorozat igényel, mely hét vagy több óráig tart, s hetenként valamilyen végponthoz ér, hogy hetenként újra kezdődjék. Talán inkább az epikával rokon a sorozat, hisz anyaga is rendszerint regény vagy élettörténet; az epikus kezeléstől azonban eltéríti az, hogy mégiscsak film, melynek lételeme és nagy lehetősége a láttatás, változatos, tág helyszíneken. A sorozat ide-oda ingadozik a csábítások közt, de egyszer talán megtalálja saját arculatát, saját rendeltetését, mely az ismeretterjesztés s a művészi újrateremtés közti mezőre szólítja, s az így keletkezendő újat talán történeti illusztrációnak fogjuk hívni.

Képeskönyvnek neveztem régi kritikáimban Várkonyi Zoltán Jókai-filmjeit (bár azok még a hagyományos, rövidebb játékidőben mozogtak), s a címkével egyszerre akartam elismerést és bírálatot kifejezni. A képeskönyv-dramaturgiával Várkonyi megtette az első lépéseket a népszerű sorozat-dramaturgia felé. A közönség méltányolta is.

1910-ben, amikor a Jó palócok írója elhunyt, Ady ironikusan harapós, de gyengéden megértő cikket írt: Ki lesz a Mikszáth? Mert egy Mikszáthra mindig szükség van. Amikor Jókai-filmjeink sikeres rendezője meghalt, megkérdezhettük volna: ki lesz a Várkonyi Zoltán? Mert arra, amit ő csinált, ugyancsak szükség van. Most úgy látom, Révész György bejelentette igényét, hogy ő legyen a Várkonyi Zoltán. Lássuk tehát képeskönyvét.

 

*

 

Szép a Vág völgye, szépek a sziklás szakadékai, a folyó rezgő víztükre, szép a zöld domboldalon iramodó paripa, a monarchia-sárgára festett kastély, a zsinóros, piros gárdista egyenruhák, a szürke porköpenyek, nyalka, fehér vívóöltönyök, a bíbor főpapi talár, a leánykák biedermeier fodrai, a történelmi szakállak és dalia termetek, a lampionok a kertben, a jégvirágos ablak, a fatornyos kicsike templom, a faluvégi feszület, a legelésző birkák, az égő rőzsehalmok, a maga módján még az ellenfényben meredő akasztófa is szép, és e sok szép látvány egyáltalán nem fölösleges, hiszen köztük mint természetes medrében csordogál Cézár keserédes élettörténete, sőt a látványok – egy-egy éles vágással – feszültségteremtő szerephez jutnak, például amikor a csókjelenet után hirtelen kápolna-ablak gótikus színrózsája következik, vagy jelentést hordoznak a látványok, mint amikor a menekülő Cézár szeme előtt elvonul a vizek, völgyek, szurdokok szekvenciája, a soha viszont nem látandó haza búcsúzó képsora, az égő rőzsehalmok üzenetével, melyet majd csak a bujdosó emlékezete őriz, miután hamvadó parázzsá hunyt a forradalom...

Mindez valóban szép. De nem sok-e egy kicsit?

A rendező úgy gondolta, hogy kevés. A szükségeset minduntalan megtoldotta a ráadással. Egy úri kastély falát természetesen képek díszítik. De annyi? Ebben a filmben mindent elborít a díszítmények légiója: festmények, barokk szobrok, öreg fóliánsok, zenélőórák, fegyverek, pipák, szelencék, gyertyák, csontberakások a kanapé támláján, nincs egyetlen pusztán hagyott felület, a párizsi utcák házfalait – ha már képek nem kerülhettek rájuk – legalább plakátok tarkítják, a szerelmi jelenet agancsok alatt játszódik, Cézár egyszerű papi hajléka népi köcsögökkel zsúfolódik tele, még a koporsók is látványosak, címeres zászló-takaróikkal: a film készítői (talán Sárközi György jelzőhalmozásától ösztönöztetve) mintha valami „horror vacui” esztétikát vallanának... A kellékes mindenesetre kitűnően vizsgázott, úgyszintén a pirotechnikus is a csatajelenetekben.

A történelem azonban nem pirotechnika, s amikor a film megpróbál mondani valamit a történelemről, nem tudja akciókkal kifejezni. Már a regény szegényes volt akciókban (mint voltaképpen Mednyánszky Cézár élete is), a forgatókönyv írója a mellékszálak ökonomikus elmetszése közben épp a leginkább eseménydús részleteket volt kénytelen elhagyni. Mi maradt? Kínosan hosszú beszélgetések, olcsón beállított élőképekben Buda ostromáról, meg általában a forradalomról, többek közt egy vasúti fülkében, melynek falaira már képeket sem lehetett akasztani.

A beszélgetések az emigrációban folytatódnak. A regény címe azt sugallta, hogy a filmnek főként az emigrációról – az „oldott kéve”-sorsról – lesz mondanivalója.

Cézár Párizsban gyakran találkozik Bangya Jánossal és Csernátony Lajossal. E két emigráns alakja már Sárközinél sem hiteles, a forgatókönyvben még kevésbé az. Nem kérek számon aprólékos történeti hűséget; voltaképpen nem zavarna, hogy Csernátony, aki csak egy évvel idősebb Cézárnál, a filmben őszülő hajjal jelenik meg. De minek öregíteni az emigrációt, minek kellett Bangya Jánost bumfordi karikatúrafigurává formálni, aki csak hőbörögni tud, értelmes szóra képtelen? Ez a lomha agyú buffó volna a valóságos, történeti Bangya János, aki egyszerre három vevőnek – az osztrák, a porosz és a francia rendőrségnek – volt fizetett ügynöke, akinek sikerült Marx bizalmába férkőznie, s besúgásaival nagy része volt abban, hogy Kölnben megrendezhették a világ első nagyszabású kommunista-perét? Hogyan játszhatta el e bonyolult játszmát egy minden intellektuális képességtől megfosztott, bugyuta fráter? Az a benyomásom, hogy Bangya leértékelésével a forgatókönyv általában az emigráció leértékelését célozta meg. Másrészt viszont felértékelte, megnövelte dramaturgiai szerepét azzal, hogy őt állította annak a jelenetnek a központjába, mely a film címét és eszmei mondanivalóját van hivatva megmagyarázni: Bangya ráparancsol az emigráns-kocsma cigányzenészére (!), hogy szavalja el Tompa Mihály versét a gólyamadárról meg az oldott kévéről, s az ártatlan muzsikus elszavalja, el bizony! Utána hosszú, méla csend, az emigránsok maguk elé bámulnak – ez bizony hatásvadász közhely.

Az emigráció kenyere sanyarú kenyér; szabadsághősökből gyakran lesznek desperadók, kalandorok, besúgók. Ezt ábrázolni kell, de torzítani nem szabad. A film kizökken az időből: a Kossuth-emigráció lejáratásával mai disszidensekre kacsint, s aktuális mondanivalóként azt sugallja, hogy a haza elhagyása mindenkor helytelen. A történelem azonban nem igazolja ezt. Bartók is emigrált.

Ezek után kedvetlenül nézegetem a képsort. Mi van még hátra? Balszerencse Ausztráliában, méltatlan szerelem, méregpohár. Közben néhányszor eléneklik – rekedten, mindig rekedten – a Szózatot; az emigráció maga mondja ki önnön ítéletét.

Végül a haldokló Cézár emlékképeiként még egyszer – harmadszor – elvonulnak szemünk előtt a nosztalgikus hazai tájak, hegy-völgyek s rőzselángok, de hiába immár a szép látványok szekvenciája: a képeskönyv mesélő hangulata nem tér vissza, históriai gikszer történt – megtört a varázs.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/05 60-61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6800