KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/október
KRÓNIKA
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : 8. Titanic Nemzetközi Filmjelenlét Fesztivál
MAGYAR MŰHELY
• Balassa Péter: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Magyar Titanic Beszélgetés a hetvenes évekről
• Jeles András: Filmcsók
• Heller Ágnes: A trák asszony nevetése A Jancsó-szalon filozófusai
MÉDIA
• Schubert Gusztáv: A képzet hatalma Médiabomba
• Hahner Péter: Amikor a farok csóválja...
• Hirsch Tibor: A képernyõ istene Truman Show

• Nádori Péter: Célpontok 1968: az elfelejtett Amerika
• N. N.: Mi lett velük?
• Epres Viktor: Amerika-amnézia
• Csejdy András: Felsőfokú honismeret A nagy Lebowski
• Beregi Tamás: Púderporparádé Maszkabál a mozivásznon
• Varró Attila: A tőr és a maszk Zorro álarca
• Kövesdy Gábor: A multiplex még nagyobb Mozi-forradalom
• Zachar Balázs: Mozgópiac
• Molnár Dániel: A hangerõ velünk van Multihang
• Bojár Iván András: Az ezüstnitrát illata Mozihalál
FESZTIVÁL
• Bori Erzsébet: Reformkonyha A Balkán mozija
• Kövesdy Gábor: Kelet-nyugati átjáró Karlovy Vary
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Vászoncigányok Romani Kris – Cigánytörvény
• Schubert Gusztáv: Mizz Bronti segít Két angol lány
• Takács Ferenc: Az érzéstelenített látvány Ryan közlegény megmentése
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A rokon
• Bori Erzsébet: Welcome to Sarajevo
• Nyírő András: Dark City
• Vidovszky György: A suttogó
• Hungler Tímea: Grease
• Tamás Amaryllis: Bűntársak
• Hirsch Tibor: Chipkatonák
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: A bab is hús A nagymama és a kinofón

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Foci EB

Ha nincs dráma, akkor csinálunk

Baski Sándor

A sportrajongók már a londoni olimpia lázában élnek, de a labdarúgó EB médiamágiája itt is hasonló szellemben érvényesül.

Az idei Európa Bajnokság is bebizonyította, hogy a futball, a felszín alatt, a különféle, egymással rivalizáló játékrendszerek folyamatos evolúciójáról szól. A mágnestáblák bűvöletében élő szakírók élvezettel boncolgatják az új trendeket – most épp a tiki-takanaccio a sláger – amit azonban a riporterek eufemisztikusan „óriási taktikai harcként” szoktak aposztrofálni, a laikus, futballt csak kétévente fogyasztó nézőt kevésbé köti le. Az operatőrökre, vágókra és a közvetítést vezénylő rendezőkre hárul a feladat, hogy a nem mindig szórakoztató sporteseményt mégis érdekes és izgalmas produkcióként tálalják fel a tévék és a kivetítők előtt ülő százmilliós közönségnek.

A pár évtizede még három kamerával rögzített közvetítésekből mostanra 20-30 kamerával felvett sajátos valóságshow lett, ahol „már nem csak a gólokat és a helyzeteket dokumentálják, hanem a gyepen zajló emberi drámákat, az arcokon lejátszódó érzelmeket, szenvedélyeket. A kamerát nem csak az érdekli, hogy milyen ívben vágódik be a labda a hálóba, de az is, hogy miként éli ezt meg a kapus, a gól szerzője, az edző vagy a lelátón ülő néző. (…) A rendezők nem csak várnak a drámára, de ha kell, elébe is mennek.…, valóságos szappanopera kerekedik ki egy-egy futballtorna végére, főszerepben a pórusaikig közel hozott sztárarcokkal, a mészcsík határolta ketreceikben fel-alá járkáló edzőkkel, és a 15 másodperces hírnevet megkapó, a fotel-drukkerek helyett is extázisba eső szurkolókkal, akik színes multikulti karnevállá változtatják az eseményt.”

Minderről még négy éve, a 2008-as Európa Bajnokság apropóján írtam (bővebben: Filmvilág 2008/6.): azóta lényeges változás nem történt a közvetítések stílusában, bizonyos trendek azonban megfigyelhetőek, ezen a mostani EB-n is. Míg korábban – akár csak 10 évvel ezelőtt is – a lelátón ülő / álló közönséget illusztrációs céllal vágták be a közvetítésbe, mondjuk egy szögletnél vagy egy 11-es párbajt megelőzően, addig ma már nem telhet el egyetlen perc sem úgy, hogy ne láthatnánk, dekoratív vagy extrém külsejű szurkolókat látványosan szurkolni. Míg a kocanézőket nyilván szórakoztatják ezek a vágóképek, azokat, akik a játékra kíváncsiak, akár irritálhatják is az állandó megszakítások, hiszen emiatt akár lényeges mozzanatokról is lemaradhatnak.

A néző előtérbe tolása azonban – tetszik vagy sem – általános trend a showműsorokban, amelyet legjobban talán az X-faktorhoz hasonló tehetségkutatók példáján lehet illusztrálni. Ezekben nem csak az adott fellépő produkcióját mutatják be, de egyből a rá adott reakciókat is, mint a kamera kedvéért különösen lelkes vagy unott arcot vágó zsűritagokat, a színfalak mögött izguló rokonokat vagy a színpad szélén álló műsorvezetőket, akik kommentálják is látottakat – pótolva ezzel a televízió műfajából hiányzó interaktivitást. Ami ebben új, az a produkció és a „reakció” aránya: majdnem 50-50 százalék. Az ok egyértelmű: ebben a felgyorsult (média)világban a türelmetlen nézőt minden másodpercben új ingerekkel kell bombázni, nehogy elkapcsoljon véletlenül – a rendezők, producerek legalábbis így gondolkozhatnak.

A futballközvetítések készítői is igyekeznek gondoskodni róla, hogy egy ötperces spanyol labdajáratás közben is ébren maradjon a néző, nem csak a szurkolók pásztázásával, de akár a meccs addigi pillanatait összefoglaló montázzsal. Ebben az összeállításban azonban nem, vagy nem csak a gólok láthatóak, hanem a játékosok érzelmi reakciói, csokorba gyűjtve és szinte állóképpé lassítva.

 

De amint arra a Süddeutsche Zeitung cikke rávilágított, a rendezők akár szakmailag etikátlan módszerekhez is képesek nyúlni, hogy a játék drámaiságát még inkább kihangsúlyozzák. Ilyen volt az az eset, amikor a Németország-Olaszország mérkőzésen Mario Balotelli második gólját követően egy könnyeivel küszködő német nőt mutatott a kamera. A német lap munkatársai kiderítették, hogy a szurkoló valójában még a himnusz alatt sírta el magát, a felvétel tehát korábban készült. Hasonló trükkel éltek a rendezők a Németország-Hollandia meccs közben is, igaz itt nem a drámát akarták fokozni, hanem egy poénnal próbálták feldobni az egyik üresjáratot; a németek edzőjét, Joachim Löwöt láthattuk, ahogy megvicceli az egyik labdaszedő fiút – a jelenet még a bemelegítés közben játszódott le.

Nehéz elképzelni, hogy mindössze két elszigetelt esetről lenne szó, a meccs előtt és alatt rögzített lelátói életképek betárazása és kreatív felhasználása – lásd: Kulesov-effektus – nyilván bevett gyakorlat. A rendezők – a jelek szerint – mindent megtesznek, hogy kialakítsanak egy izgalmas dramaturgiát, és egy igazi valóságshow-hoz közelítsék a futballközvetítéseket. Lehet találgatni, mi lesz a következő lépcsőfoka ennek az evolúciónak. Bemikrofonozott öltöző, játékosokra szerelt kamera?

 

A cikk eredetileg a filmvilag.blog.hu –n jelent meg.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/08 51-51. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11156