KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/november
KRÓNIKA
• Varga Balázs: Magyar József (1928–1998)
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tar Sándor: Senki gyermekei Videoton-sztorik
• N. N.: Munkásdokumentumok (1989–98)

• Zachar Balázs: A vesztesek arca Beszélgetés Schiffer Pállal
• Muhi Klára: Forradalmak és büntetések Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai Lajossal
• Vasák Benedek Balázs: Érted, Világforradalom? Agitátorok
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Gépasszonyok, férfigépek Cyber-varációk
• Kömlődi Ferenc: Cyborg-evolúció Beszélgetés Douglas Rushkoff-fal
• Herpai Gergely: Digitális bárányokról álmodunk? Cyborgok a számítógépben
• N. N.: Cyborg-nők filmen
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: A filmszalag Bakonya Párizs a moziban
• Tóth András György: Astérix a metrón A rajzolt Párizs
• Kovács Ilona: Emlék-város René Clair Párizsa
MÉDIA
• Spiró György: Hosszú snitt A Clinton-viedó
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Arany oroszlán, ezüst kandúr Velence
• N. N.: Az 55. Velencei Filmfesztivál díjai

• Ádám Péter: Machbeth a mészárszékben Brecht és a mozi
• Bóna László: A fej Az igazi Mr. Bean
• Dessewffy Tibor: Szombat esti moziláz Vásznak és kirakatok
• Zachar Balázs: Multi-Európa
KÖNYV
• Almási Miklós: Teória a bolhapiacon Király Jenő: Mágikus mozi
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Színes, éles, baljós Eleven hús
• Fáy Miklós: Matador a lemezboltban Almodóvar-zenék
• Ardai Zoltán: Hogyan lett az ember óriás? Mint a kámfor
LÁTTUK MÉG
• Bakács Tibor Settenkedő: Lolita
• Takács Ferenc: Egy hölgy arcképe
• Bikácsy Gergely: Megint a régi nóta
• Hatvani Tamás: Angyalok városa
• Zsidai Péter: X-akták
• Békés Pál: Maffia!
• Vidovszky György: Sziki-szökevény
• Bori Erzsébet: Dr. Dolittle
• Varró Attila: Pinokkió
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Borvbee mobilja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Graz

Periferikus éleslátás

Buglya Zsófia

Az osztrák film továbbra is sikertörténet – és nem csupán néhány nemzetközileg elismert szerző sikertörténete. Erről szól a Diagonale.

A kilencvenes évek vége óta tart, és láthatóan továbbra sem lankad az osztrák művészfilmet övező nemzetközi figyelem. Az elmúlt év legnagyobb elismeréseit az „új osztrák film” két nagy mestere könyvelhette el: a régóta nemzetközi, főként francia nyelvű filmeket készítő Michael Haneke Szerelem című drámája elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscar-díjat, Ulrich Seidl Paradicsom-trilógiája pedig bejárta Európa legrangosabb fesztiváljait: a Szeretet Cannes-ban, a Hit Velencében, a Remény idén februárban Berlinben szerzett jelöléseket, elismeréseket. De ahogy a magyar forgalmazási gyakorlat is mutatja, a sikeres – díjesélyes és eladható filmeket jegyző – alkotók névsora könnyűszerrel folytatható Götz Spielmanntól Jessica Hausneren át Markus Schleinzerig.

Az osztrák film fesztiválja, a Diagonale természetesen róluk is szól. De emellett folyamatosan keresi a rejtettet, az elfeledettet vagy még fel nem fedezettet is, és hangsúlyokat tesz oda, ahol korábban nem voltak. Mert a filmkultúrát nem csak leképezni, de alakítani is akarja. Ez a másfél-két évtizede tartó munka mára kitermelte a maga evidenciáit. Tudható például, hogy Grazban egyenlő figyelem jár a műfajoknak. Míg idehaza sokáig téma volt, hogy a dokumentumfilmeknek külön szemlét kellene rendezni, mert lehetetlennek tűnt, hogy az integrált programban tartósan megfelelő figyelmet kapnának, a Diagonalén elképzelhetetlen, hogy hátrány érje a dokumentum- vagy a kísérleti filmet. A műsorkiosztás és a díjak kiegyenlítettek, a retrospektív szekciók pedig következetesen a kisebb presztízsű műfajok képviselőit állítják reflektorfénybe – Peter Tscherkassky (2011) és Ferry Radax (2012) után idén Josef Dabernig kísérleti filmes és Michaela Grill videóművész került a középpontba. A szerkesztők évről-évre egy-egy kortárs külföldi szerző munkásságára is felhívják a figyelmet, meghaladva ezzel a nemzeti film anakronisztikussá vált kategóriáját – idén a német rendező, Dominik Graf nyolc filmje kapott helyet így a programban.

Fontos törekvés a filmtörténet újraolvasása, az alulreprezentált alkotók és műfajok láthatóvá tétele is. A Diagonale, az Osztrák Filmarchívum és az Osztrák Rendezők Szövetsége (ADA) közös kezdeményezésére három éve indult az a feltáró munka, amely „távol az olyan tisztán esztétikai irányultságú, ideológiailag rosszul kasírozott történetírástól, amely elitizmusában és szelektivitásában valószínűleg ki sem érdemli ezt az elnevezést”, a női film osztrák történetének átfogó áttekintésére és bemutatására vállalkozik. Egyes szerzők, főleg a netkorszakban színre lépő nemzedék tagjai – Barbara Albert, Jessica Hausner, Nina Kusturica, Elisabeth Scharang, Sabine Derflinger, Barbara Eder, Marie Kreutzer, Anja Salomonowitz – munkáikkal eddig is jelen voltak a filmes köztudatban, de a megelőző időszak filmrendezőnőinek munkássága nagyrészt feltáratlan volt (Valie Export a kevés kivétel egyike). A 1969 és 1999 közti időszakot vizsgáló kutatás ezt a hiányosságot pótolja. Eredményeként máris összeállt egy ezernél is több címet tartalmazó filmográfia, Grazban pedig újabb kiadással jelentkezett a tárgyalt időszak női filmjeit reprezentáló Shooting Women szekció.

Szintén a filmtörténeti revízió jegyében állt össze az Austrian Pulp összeállítás, amely idén azokról a „határtalanul merész”, érzéki és szubverzív élményt nyújtó filmekről kezdeményezett párbeszédet, amelyeket a filmtörténet-írás, illetve a finanszírozási struktúra a populáris filmműfajokkal együtt eltüntetett az osztrák filmből. A mesterségesen gerjesztett művész-kommersz ellentét meghaladását sürgető kezdeményezők – a Szégyentelen Intézet fantázianevű kritikusi-baráti társaság tagjai – arra emlékeztettek, hogy az osztrák filmnek sem árthatna, ha a védjegyévé vált nyomasztó társadalmi drámák mellett olykor az attrakcióhoz, mint a filmművészet örök forrásához is visszanyúlna.

S ha már a támogatási rendszert említettem: az idei fesztivál érdekes hozadéka volt az a részben a Diagonale megbízásából készített és most nyilvánosságra hozott tanulmány, amely az osztrák filmtámogatási rendszer elmúlt tíz évét elemzi. A fesztivál weboldalán is elérhető munka részletesen bemutatja a több lábon álló rendszer állami és tartományi pilléreit, azok költségvetésének alakulását, valamint hogy melyikük mit és általában mennyivel támogat, s hogy ez milyen anomáliákat vet fel, illetve milyen korrekciókra szorulna az elkövetkező években.

Az, hogy egy fesztivál ilyesfajta szerepeket vállal – tanulmányt írat, kutatást kezdeményez, a közönség figyelmét a szakma, a filmtörténet perifériáira irányítja –, nyilván büdzsé függvénye is, de mindenképp fontos hangsúlyozni, hogy a Diagonale nem csak filmek versenye, hanem fórum is, ahol egy szakma ügyei, aggályai kaphatnak formát és hangot, s amely itthonról nézve leginkább e tekintetben irigylésre méltó és tanulságos. Hogy ennek a szakmának emellett van legalább két olyan iskolateremtő mestere, akit ma bármely európai fesztivál tárt karokkal fogad, az már csak a ráadás.

Az idei Diagonale Ulrich Seidl jegyében indult. A fesztivált a Remény, a Paradicsom-trilógia befejező darabja nyitotta, a színészi életműdíjat pedig, melyet hagyományosan a megnyitón adnak át, Seidl állandó színésznője, Maria Hofstätter kapta (a Hit című rész főszereplője). A Remény az eredetileg egy filmnek szánt, végül szétdarabolt történet Lolita-szálát bontja ki, önálló műként is érvényesen (érdekes, de lényegében mellékes, hogy a női főszereplők a történet szerint rokonok). A vágyódó nők sorát Melanie, a túlsúlyos kamaszlány zárja, akiben a fogyókúrás nyári tábor középkorú orvosa iránt ébred vonzalom. És a kémia, úgy látszik, működne is közöttük – csakhogy Melanie 13 éves. Ez a feloldhatatlan konfliktust rejtő alaphelyzet és a film eltúlzott, komikumba hajló jelenetei groteszk elegyet alkotnak, a nevetés és a borzalom ellentétes reakcióit váltva ki a nézőből. Nincs intellektuális távolságtartás, csak a szereplők intimszférájának rémisztő közelsége, s a bizarr, de lehetséges szituációk, amelyeket a részben profi, részben amatőr színészek improvizatív játéka hitelesít. Bármennyire különbözik is a forgatókönyveit aprólékosan kidolgozó Haneke és a szövegkönyvet nélkülöző, a forgatást kreatív játéktérként értelmező Seidl munkamódszere (utóbbihoz lásd a rendezővel készített interjút a Filmvilág 2008/11. számában), a lélektani hitelesség maximájánál elvárásaik találkoznak.

S ha azt írtam, Seidl is iskolateremtő, nem általánosságban értettem: módszerét tekintve nyomdokain jár a Diagonalén vetített Soldate Jeanette, Daniel Hoesl (avagy a European Film Conspiracy kollektíva) alkotása. A Sundance Filmfesztiválon debütált, Rotterdamban díjazott film két nő – a pénztől megcsömörlött, középkorú Fanni, és a paraszti bérmunkába belefásult fiatal Anna – lázadásának képregényszerűen eldarabolt, 21. századi balladája. Hoesl elmondása szerint kész történet nélkül vágtak neki a castingnak, a megtalált szereplők személyéhez igazították a filmötletet – így lett a Johanna Orsini-Rosenberg alakította Fanniból arisztokrata –, s a filmet a produceri rendszerben fetisizált, a hatás garanciájának tekintett forgatókönyv nélkül forgatták le. Az elkészült mű a klasszikus dramaturgia szabályaira fittyet hányó, kissé artisztikus, de szellemesen ironikus alkotás.

Szabályosabb, de ugyancsak emlékezetes első filmes rendezés a szintén alig 30 esztendős, Haneke-osztályban végzett Katharina Mückstein Talea című filmje is. Ez is két nő találkozásáról, útkereséséről szól – az új osztrák filmben kétségkívül gyakoriak az azonosulási pontot nyújtó női karakterek –, ám ezúttal a két nő anya és lánya: a tizenéves, nevelő szülőknél élő Jasmin börtönből szabadult anyjával keresi a kapcsolatot. A film egy hétvégébe sűríti „ismerkedésük” történetét, és eszköztelenül, pontos pszichológiai megfigyelésekre építve beszél kapcsolatuk lehetőségéről. A Taleát a találó szereposztás és a kamera előtt természetesen viselkedő színészek jelenléte élteti, ami bátran mondható a kortárs osztrák film erősségének.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/05 44-45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11432