Kritika

Ilya Naishuller: Hardcore Henry

Putyin kedvenc videójátéka

Sepsi László

Nem csak a szem a lélek tükre, a nézőpont is: a Hardcore Henry a macsó-kultusz terméke, a brutális férfierő felmagasztalása.

A Hardcore Henry néhány perces főcímében vörösben úszó lassított felvételen csodálhatunk meg néhány válogatott gyilokjelenetet: pisztolygolyók fúródnak öltönyös úriemberekbe vesetájékon, fogazott élű kés hatol át komótos lassúsággal egy védtelen férfinyakon, vér üt át a fehér ingen egy felsőtestbe döfött golyóstoll nyomán. Az Ilya Naishuller filmjét megelőző hype, illetve a rendező a Biting Elbows zenekarnak készített, és a Hardcore Henry előzményének tekinthető videóklipjei (The Stampede, Bad Motherfucker) egyaránt abba az irányba mutattak, hogy jelen mozi a belső nézetes akciójátékok esztétikáját ülteti majd az egészestés filmek világába. Ez így is történt: mindvégig a címszereplő perspektívájából látjuk az eseményeket, a cselekmény az akciójátékok dramaturgiáját követi (a kezdetben kifejezetten gyenge főhős egyre változatosabb fegyverarzenállal aprítja a gonoszokat, miközben a folyamatos akciót háttérinformációk átadásának szentelt átvezető-jelenetek szakítják meg), és a történet több ponton is visszautal a játékok működésmódjára – például a főhős segítője (aki, mint a játékokban, arra is szolgál, hogy újra és újra elárulja, mi is pontosan a feladat) rendre klónozott avatárokon keresztül reinkarnálódik. Ám a főcím, és a később hasonló érzékletességgel ábrázolt erőszakcunami ráirányítja a figyelmet a Hardcore Henry egy másik aspektusára: a roncsolt és újra összerakott, kiborggá alakított (férfi)testre.

Miközben a videójátékok a hagyományos – tehát nem interaktív, 4DX-szel vagy más módokon feldobott – játékfilmeknél jóval testközelibb befogadói élményt kínálnak, a grafikus leképezésnek köszönhetően erőszakábrázolásuk a mai napig nem érhette el a naturalizmusnak azt a szintjén, ami a film médiumának sajátja lehet. Az ezredfordulón megjelent Soldier of Fortune című játék azzal váltott ki komolyabb sajtóvisszhangot, hogy a korábbiakhoz képest nagyobb valósághűséggel mutatta be a tűzharcok hatását az ellenfelek testére. Lerobbant koponyákból fröcskölt a vérpermet, és egy pontosan eltalált végtag akár le is szakadhatott az ellenfélről, ám mai szemmel nézve az azóta egyébként meglehetősen elterjedt megoldás poligonszegény pacahalomnak tűnik, aminek zsigeri jelentését (az a szokatlan alakú objektum a padlón valakinek a veséje) a játékosnak kell hozzáképzelnie a látottakhoz. Bár napjainkra a Soldier of Fortune nyomdokain haladó trancsírozások is részletgazdagabbá váltak – elég csak egy pillantást vetni a Doom 4 képkockáira, ahol már láncfűrésszel felszerelkezve turkálhatunk a kivégzett pokolfattyak belsőségeiben –, ez még mindig távol áll a Hardcore Henry főcímében látottaktól. Ha egy játék a felsoroltaknál is erőteljesebben akarja hangsúlyozni saját naturalizmusát, akkor a kifinomult grafika már nem elegendő, tömegfilmes kifejezőeszközökhöz kell nyúlnia: jellemző példa erre a kétezres évek hírhedt sorozatgyilkos-szimulátora, a Manhunt, amiben az ellenfelek kivégzésénél a játékmenetet snuff-videókat imitáló átvezetők szakították meg, amik a nézőpont és a grafikus motor korlátain túl is képesek voltak a gore filmek látványát és hatását megjeleníteni a monitoron.

 A Hardcore Henryben használt állandó szubjektív nézőpont (POV) ugyancsak filmnézés testi aspektusát emeli ki. Videójátékokban a belső nézet egyúttal praktikus döntés is – nagyban megkönnyíti például a célzást –, ám az erre redukált filmnyelv gördülékenység helyett sokkal inkább működik elidegenítő attrakcióként. Nem véletlen, hogy egy-egy POV-jelenetre szorítkozó betéten kívül (mint a slasherek és giallók sompolygó gyilkosai vagy a Doom filmverziójának a játékot imitáló lövöldözése) ezek a legritkább esetben uralják az filmszöveg egészét. Ha a POV-perspektíva mégis előtérbe kerül, akkor az nem csupán a szubjektivitást, de a filmnézés testi valóját is kihangsúlyozza, gondoljunk akár a kamera (és vele együtt az operatőr) fizikai jelenlétét kiemelő found footage horrorokra vagy a belső nézetet használó pornóvideókra, esetleg Az asszony a tóban mára inkább csak kordokumentumként élvezetes noirjára, ahol az állandó belső nézet nehézkessége miatt mintha mindvégig egy lesérült főhős araszolását néznénk a ködös New York-i sikátorokban. De az egyszerű vizuális attrakción túl az említetteknél messze dinamikusabb, GoPro-kamerákkal rögzített Hardcore Henryben – hasonlóan a játékokhoz – a belső nézet egyúttal a főhős identitásának kiüresítését is szolgálja: Henry (akinek a vezetéknevét sem tudjuk) beszédképtelen, amnéziás (és a néző sem tud meg érdemi információt a múltjáról), ráadásul az arcát is csak egy elmosódott tükörképben láthatjuk a film egyik utolsó jelenetében. Tömegfilmes kontextusban ez a megoldás nem csupán messze radikálisabb annál, ahogyan Az asszony a tóban vagy akár a Gaspar Noé-féle Hirtelen az üresség megkonstruálja kameraszemű főhősét (mindketten még az expozícióban megállnak a tükör előtt, hogy a néző arcot társíthasson hozzájuk), de izgalmasan párhuzamokat mutat az orosz-amerikai koprodukcióban, de leginkább orosz stábbal, Oroszországban készült Hardcore Henry és a putyini ideológia között.

Mint azt Oleg Riabov és Tatiana Riabova az ezredforduló utáni Oroszország önképe és az államapparátus kommunikációjában is megjelenő maszkulinitás-kultusz kapcsán írja, a „muzsik” elvesztette korábbi jelentését (földműveléssel foglalkozó férfi), és „igazi férfi” értelemben a poszt-szovjet Oroszország uralkodó ideáljává vált. A muzsik független és önfenntartó, akinek jövedelme, szociális háttere, politikai hovatartozása érdektelen, ehelyett három dolgot kell bizonyítania: hogy nem gyermek, hogy nem homoszexuális és hogy nem nőnemű. Henry totális függetlensége egybeesik a videójáték-hősöktől örökölt identitásnélküliséggel, az utóbbi három követelményt pedig már a karakter első jelenete tisztázza, hiszen a férfit egy laboratóriumi ágyon néz végig saját fehérneműs, megcsonkított altestén, majd viszonya az őt ébresztgető doktornővel egyértelműsíti a heteroszexuális irányultságát is. Naishuller a kollégiumi kanszobák macsó bukéját árasztó filmje a későbbiekben folytatja a férfierő, és vele együtt a „muzsik” felmagasztalását, nem csupán a vele szembeállított görbe hátú, hosszú és szőkített hajával bizonytalan szexualitást sugalló antagonistával (aki ráadásul fizikai erő helyett telekinézist használ), de az egyes mellékszereplők homofób megjegyzéseivel („férfi létemre szeretem a musicalt, de nem vagyok ratyimadár!”), és a finálé nőgyűlölő tanulságával is megtámogatva ezt az értékrendet.

A putyini Oroszország maszkulinitás-kultusza, melyből a számtalan sajtófotón mindenféle férfiasnak vélt tevékenység (félmeztelen lovaglás, úszás egy erdei tóban) közben pózoló elnök személyesen is kiveszi a részét, nagyon hasonló logikát követ, mint Reagan-adminisztráció ideológiája a nyolcvanas években. Mindkét esetben egy megroggyant önbizalmú ország talált rá a tradicionális férfiasságra, mint a nemzeti identitás kifejezőeszközére, ami a retorikai fogásokon túl (például az ellenfelek nőneműnek titulálása vagy az egészséges férfitest megfeleltetése az egészséges nemzettestnek) megalapozta a hatalom ellenséges viszonyát a hegemón maszkulinitáson kívül szorult rétegekkel is – lásd Moszkva a különböző LMBTQ és feminista szervezetek ellen tett lépéseit. Miközben Putyin rendszerint nem csupán a daliás férfiként, de a hazáját megvédő, rendíthetetlen hadvezérként is feltűnik a tömegmédiában – ahogy például egy tengeralattjáró kapitányaként ereszkedik a mélybe –, a Hardcore Henry hi-tech implantátumokkal megerősített hőse a háborús retorikára is a Reagan-érából örökölt műfaji metaforát kínál, hiszen a kiborg, azon belül is a szuperkatonává alakított kiborg lényegében egy olyan test, amire technológia segítségével mintegy ráíródott a hadiállapot. Ha Ilya Naishuller filmje bármiért is emlékezetes, az nem az egyszeri gimmicknek tekinthető formanyelve (aminél messze ötletesebb videójáték-filmeket találunk Crank 2-től A holnap határán-ig), hanem, mert hasonlóan a nyolcvanas évek akciófilmjeihez, ráirányítja a figyelmet a filmbefogadásra, mint testi tapasztalatra, és arra is emlékeztet, hogy ez test korántsem függetleníthető attól a társadalmi tértől, amiben létezik. Henry lehet, hogy hardcore, de minden porcikáját a putyini korszellem laborjában hegesztették.

HARDCORE HENRY (Hardcore Henry) – amerikai-orosz, 2016. Rendezte és írta: Ilya Naishuller. Kép: Pasha Kapinos, Vsevolod Kaptur, Fedor Lyass. Zene: Darya Charusha. Szereplők: Sharlto Copley (Jimmy), Tim Roth (Apa), Danila Kozlovsky (Akan), Haley Bennett (Estelle). Gyártó: Bazelevs Production / Versus. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Szinkronizált. 90 perc.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2016/05 50-52. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=12723

Cikk értékelése:

szavazat: 22 átlag: 6