KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/november
KRÓNIKA
• Varga Balázs: Magyar József (1928–1998)
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Tar Sándor: Senki gyermekei Videoton-sztorik
• N. N.: Munkásdokumentumok (1989–98)

• Zachar Balázs: A vesztesek arca Beszélgetés Schiffer Pállal
• Muhi Klára: Forradalmak és büntetések Beszélgetés Magyar Dezsővel és Koltai Lajossal
• Vasák Benedek Balázs: Érted, Világforradalom? Agitátorok
CYBERVILÁG
• Kömlődi Ferenc: Gépasszonyok, férfigépek Cyber-varációk
• Kömlődi Ferenc: Cyborg-evolúció Beszélgetés Douglas Rushkoff-fal
• Herpai Gergely: Digitális bárányokról álmodunk? Cyborgok a számítógépben
• N. N.: Cyborg-nők filmen
VÁROSVÍZIÓK
• Bikácsy Gergely: A filmszalag Bakonya Párizs a moziban
• Tóth András György: Astérix a metrón A rajzolt Párizs
• Kovács Ilona: Emlék-város René Clair Párizsa
MÉDIA
• Spiró György: Hosszú snitt A Clinton-viedó
FESZTIVÁL
• Schubert Gusztáv: Arany oroszlán, ezüst kandúr Velence
• N. N.: Az 55. Velencei Filmfesztivál díjai

• Ádám Péter: Machbeth a mészárszékben Brecht és a mozi
• Bóna László: A fej Az igazi Mr. Bean
• Dessewffy Tibor: Szombat esti moziláz Vásznak és kirakatok
• Zachar Balázs: Multi-Európa
KÖNYV
• Almási Miklós: Teória a bolhapiacon Király Jenő: Mágikus mozi
KRITIKA
• Hirsch Tibor: Színes, éles, baljós Eleven hús
• Fáy Miklós: Matador a lemezboltban Almodóvar-zenék
• Ardai Zoltán: Hogyan lett az ember óriás? Mint a kámfor
LÁTTUK MÉG
• Bakács Tibor Settenkedő: Lolita
• Takács Ferenc: Egy hölgy arcképe
• Bikácsy Gergely: Megint a régi nóta
• Hatvani Tamás: Angyalok városa
• Zsidai Péter: X-akták
• Békés Pál: Maffia!
• Vidovszky György: Sziki-szökevény
• Bori Erzsébet: Dr. Dolittle
• Varró Attila: Pinokkió
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Borvbee mobilja

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Retúr

Vakvágányon

Hirsch Tibor

Ma színésznek kisnyugdíjast játszani jutalomjáték. Road movie magyar módra Palásthy György komédiájában.

 

Színész, a közönség kedvence, ha amerikai – akkor fiatal. Színész, a közönség kedvence, ha magyar – akkor öreg. Öreg, mondjuk, mint maga a színészet. Ha nem is háromezer éves, de túl van a hetvenen. A nyugdíjas kor minálunk a nagy színész természetes kora. Ehhez az egyezményes greenwich-i színész-időhöz viszonyíthatók a többiek. Ehhez a nagy színészi alapállapothoz mérendők a fiatal színésznők, akik már nem is fiatalok, a nagyon- de másképpen tehetségesek, akik például írnak és rendeznek, akiknek arca ismert, és mégis éppen azok keverik össze őket egymással, akik valaha színésznőképeket gyűjtöttek. Ezekhez az öreg bálványokhoz mérendők a középkorú férfi-színészek is, szintén nem akárkik, mindazonáltal ma már üzletemberek, ön-menedzserek, és elhúznák a szájukat – ahogy a bankokat hirdető óriás posztereken teszik – már a „magyar bálvány” abszurd jelzős-összetétel hallatán is.

A Nagy Színész Kisnyugdíjasnak való.

Ez volna Palásthy György filmjében a produceri lelemény, meg persze a fordítottja, hogy tudniillik, a Nagy Színésznek is való a Kisnyugdíjas. Szerepként és ihletadó lelkiállapotként.

Mert a Nagy Színésznek, elismert nagysága ellenére is, éppen elég kisnyugdíjas-sérelme van. Ahogy a Kisnyugdíjas, ő is megöregedett. Ezen felül, ahogy a kisnyugdíjas, őt is képmutató fiatalság csapja be naponta: hízelegnek neki, mint lakástulajdonos aggastyánnak az eltartási szerződés aláírása előtt, ünneplik, mint öreg szakit a vállalati búcsúztatón, régi szép filmjeinek jogaiért versengenek, televíziós vállalkozások épülnek rá – de őt magát már kihagyják a buliból, nem ő alapít színházat, nem ő gründol filmstúdiót, tőke és poétika csupán díszelnöknek és fővédnöknek hívja, nem emelheti fel kedvére a telefont, hogy miniszterrel, főtitkárhelyettessel eszmét cseréljen a magyar kultúra helyzetéről, nem mintha már nem volna véleménye, dohogni valója, de erre csak nyugdíjasok olvasta múlt rendszerből való képes magazinok riporterei kíváncsiak. A mostani miniszter amúgy unokája lehetne – és a Nagy Színész és Kisnyugdíjas fájdalmasan komolyan veszi a generációs szakadékot, éppen olyan komolyan, mint a miniszter kortársai, amikor nagyon régen az ő nemzedéke bosszantására először növesztettek hosszú hajat.

Ma Nagy Színésznek Kisnyugdíjast játszani jutalomjáték. Jó szerep, amit persze jól kell megírni.

A Retúr a forgatókönyvvázlat mélységéig meg is van írva. Ez az a szinopszisfajta, amit egyetlen oldalra firkantva, filmtervként láttamoztatva, lehet előre dicsérni. Tényleg hibátlan. jó az ötlet: a nyugdíjas-állapotra vonatkoztatva válóban használható hasonlat az ingyen-vonatút, úti cél nélkül, türelmetlen, néha ellenséges vasúti személyzettel. Utazás – ami természete szerint semmittevés, pénzt értéke van, beleérzendő a vendéglátás gesztusa, de a fogsággal rokon megaláztatás is. Az öreg utas szemszögéből önként választott állapot és mégis kényszer: juttatás, amit szégyenkezve fogad el, és parazita voltára emlékezve használ ki, a törvény betűjére hivatkozva. Ugyanígy fogadja el az ember magát az öregséget is kétes privilégiumaival, a semmittevés jogával, amit a másik oldal, a fiatalok világa szintén egyszerre önként és kényszerből biztosít, ugyancsak a törvény betűje szerint, álságosan, nem jó szívvel. A vonatozó aggastyán szimbolikájában a hajléktalanság motívuma szívbemarkoló napi aktualitásán túl maga is jelképárnyaló jelentőséget hordoz: a nyugdíjas lakással bírván is társadalmi hajléktalan, mert aki dolgozik, az helyben él, az számontartható és számonkérhető, annak élete nem utazás, se nem retúr, se nem a végső. Aki öreg, az viszont lakva is úton van, máris földönfutó, avagy nagy útra készül.

Morbid párhuzam: a mobile-home táborok közt vándorló óriáslakókocsis amerikai nyugdíjas ugyanígy különböztetendő meg az ottani kenyérkeresőtől. Csak míg ott az öregség valóságosan tesz szabaddá, és a munkával nehezített fiatalság köt röghöz, addig itt a vonat a mozgó kényszerlakhely, mely a dolgozó helybenlakók által kiközösített munkaképtelen néppel járja útját két végállomás között...

Ilyen lenne a film, ha jó lenne. Éjjeli menedékhely a síneken, sokféle hús-vér emberrel, sokkal többel, mint ebben a változatban. Abban a filmben – Gorkij után szabadon – elképzelhető sorsa volna a rosszindulatú kalauznak, a zenész cigánycsaládnak, az elcsent unoka szüleinek. Volna ezen felül valóságos szóban avagy képben megelevenített élete az emlékező öregeknek. Benne erényekkel, de bűnökkel is. Végső nyomorukban ezáltal a végzet ujját sejtenénk, a kegyetlen útjain mégis követhető, tanulságos végzetét, ha mindjárt a sajátunkét is – előre.

A jó filmben a jó forgatókönyv-váz jó részletekkel volna cizellálva, mindenekelőtt olyan kisnyugdíjas dialógusokkal, melyek a nagy színész mindent hitelesítő rutinja nélkül is hihetően hangzanának. Öreg Kossuth-díjasainknak nem kellene „őszidő” olvasólevél-idézetekkel felelgetni egymásnak.

És mégis: találjunk mentséget ennek a filmnek.

Mármint annak, ami elkészült.

Ehhez bizony vissza kell térni a produceri szándékhoz. Onnan nézve ugyanis a végeredmény egy kamerába mondott, kiáltvány-ízű monológokkal megerősített militáns mozi. Amennyiben a fizetőképes hajlott korúak nézői tömeggé szervezhetők, ez a film biztos közönségsiker, ha pedig harcos szabadcsapatba gyűjthetők, non-profit alapon, akkor politikai tett. Erre is, arra is van esély. Mindenekelőtt annak alapján, amivel kezdtük. A Kisnyugdíjas megbecsüli a Nagy Színészt. Játékának értékeléséhez neki van igazán szeme, ő őrzi spárgával átkötve a Film–Színház–Muzsika évfolyamait, a legidősebbek még Színházi Élet-példányokat is, ő meséli a végső vonatozás közben szép mozi-emlékeit. A Kisnyugdíjas tud még magyar mód, magyar színészt sztárolni. Gúny nélkül: neki, és csak neki érdemes nagyot alakítani. Ez volna hát a mentség. Az, hogy a Retúr talán az „experience-film” második magyar variánsaként él majd meg. Azért másodikként, mert harcos női film már több is született.

A nemzetiségi-, a mozgássérült-, a leányanya-, a menekült-, a homoszexuális- stb. experience-darabok Európának ebben a csücskében még hátravannak. Azokra, ha itt lesznek, valószínűleg jobban kell majd gyanakodni.

A kisnyugdíjas-hajléktalanok viszont csak hadd ébredjenek öntudatra. Legyen filmjükkel szemben elnéző fiatal és középkorú néző, ahogy egyébként is udvarias elnézés illeti meg őket, a nemzedék-társ pedig, ahogy mozgósító manifesztumok hallgatása után illik, szorítsa kezét ökölbe bátran. Joga van hozzá.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/09 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1580