KritikaTuvaluVízicsodaBori Erzsébet
Veit Helmer kelet-európai némafilmjében a romlatlan, naiv, lyukas nadrágos burleszk kel új életre.
Német nyelvű filmre számítottam, de nem rettentettek el a várható megértési nehézségek, sőt felvillanyoztak, mert ha valamiért nagyon elegem van már a moziból, hát az antifilm az, amelyik holtbiztosra megy minden téren, nem bíz semmit a nézőre, hanem mindent az orrára köt, lehetőleg már előre, és miközben mutat, megmondja, hogy mi is az, amit látunk. Invalidus-találkozó a vásznon és a vetítőteremben: a szöveg mankóként nyúl a kép hóna alá, a látvány protézise lesz a történetnek, s mindezt a gyengeelméjűnek, látás- és halláskorlátozottnak tekintett emberek, az úgynevezett nézők élvezik. Ezzel szemben micsoda kaland olasz hangbemondásos albán filmet vagy német feliratos románt nézni egy regionális fesztiválon, és ha egy ilyen darab utóbb bejut a Duna Tévébe vagy megéri a hazai bemutatót, rendre kiderül, hogy jobban tetszett, ígéretesebb volt az eredeti. Mert megette a fene az olyan filmet, amelyik nem tud szöveg nélkül megélni, megkockáztatom, mindent elmondani.
A Tuvaluhoz fűzött reményeim viszont nem váltak valóra: németnek német ugyan (ha ugyan német), beszélnek is benne, de a Tuvalu mégiscsak némafilm. És a nyelv, amelyen megszólalnak benne, az a sajátos zagyvalék, amelyen az összezárt béketábor nyelveket nem tudó lakói, lengyelek, csehek, jugók, endékások kommunikáltak egymással annak idején. Ezt úgy kell csinálni, hogy az ember tagoltan ordít a külföldinek a maga nyelvén, amelybe idegen szavakat kever, úgy mint nix dajcs, pazsalujszta, szori meg gyenkujem.
A Tuvalu egy nem létező országban játszódik, de annyi bizonyos, hogy ez a nem létező ország Kelet-Közép-Európában van (volt vagy lesz). Áll a senkiföldjén, az ugaron egy valaha szebb napokat látott török- (esetleg rác) fürdő; a környező pusztaságban csak néhány elgörbült utcalámpa és kövesút maradvány utal arra, hogy itt egykor a civilizáció valamely fokára jutott emberek éltek. Vak aggastyán igazgatja a fürdőt, paternalista zsarnoki módszerekkel, és ő felügyeli a műintézet létét biztosító ősöreg kazánt, mely ipari műemlék az Imperial nevet viseli. A papának két fia van, a tékozló és az együgyű, jó Anton (Denis Lavant mv.). A leszakadt fürdőt már csak néhány, hasonlóképpen leszakadt, éltes törzsvendég látogatja, akitől egyéb fizetőeszköz híján gombot is elfogad a pénztárosnő. Az öreg főnök időnként úszómesternek öltözik, sípot akaszt a nyakába és deltásra fújatja föl magát Antonnal; ilyenkor hadrendbe áll a hű személyzet, hogy egy szalagos magnetofon és néhány zajkeltő eszköz segítségével megteremtse a régi szép idők illúzióját, amikor még teli volt a nagymedence, a vendégek egymásnak adták a kilincset, és vásott kölkök sértették meg a házirend Vízbe ugrálni tilos! és Labdázni tilos! pontjait.
A kivénhedt fürdő eseménytelen életébe csak a rendszeres Köjál-ellenőrzések visznek izgalmat. Nyájas, nagybajuszos rendőr kíséretében szigorú mérnök-inspektor száll ki a helyszínre, hogy pontról pontra ellenőrizze a létesítményt. A fürdő sajnos több sebből vérzik: a kazánt egy pótolhatatlan alkatrész tartja vissza a felrobbanástól, nem működik a hajszárító, nem záródnak a kabinajtók, potyog a vakolat, s vele a nagyobbacska stukkódíszek, a lyukas tetőn beesik az eső és elég egy rossz lépés, hogy beszakadjon alattunk a padló. Szerencsére ott vannak a hálás törzsvendégek, akik összeszokott teamben keltik a látszatot, s ha kell, saját testükkel tömik be a folytonossági hiányokat. A mostoha körülmények dacára életben maradhatna a fürdő, ha nem törne vesztére a tékozló fiú, aki egy befektetői maffiának akarja átjátszani az értékes, vízparti telket.
Így állnak a dolgok, amikor a lassan csordogáló fürdőéletben megjelenik a nő. Évának hívják, persze, és mind a két fiú szemet vet rá. A szép Éva kiszolgált tengerész atyjával érkezik a fürdőbe, az öreg hóna alatt legféltettebb kincse, a tengerészláda, benne Tuvalu térképe az obligát kereszttel: kincs! A titokra csak azután derül fény, hogy a papa rút véget ér, nem függetlenül a rosszfiú mesterkedéseitől. Anton számára veszni látszik minden: Éva őt teszi felelőssé apja haláláért, s a bimbózó kapcsolatot tovább mérgezi az Imperial kulcsfontosságú alkatrészért indított hajsza (mit tesz Isten, Éva kincskereső hajójának kazánját is ezzel, és csakis ezzel az alkatrésszel lehetne működésbe hozni). A helyzet fokozódik, majd tetőpontjára hág: a fürdő a sorsát eldöntő, utolsó inspekcióra készül, miközben Éva a csatornán át indul orvtámadásra az Imperial ellen, a tékozló fiú pedig elérkezettnek látja az időt sötét tervének megvalósítására.
A történet, mondanom sem kell, happy enddel zárul, mindenki megkapja, amit megérdemel: a rossz dugába dől, a pusztulásra rég megérett fürdő pedig össze, és az ifjú pár elhajózik Tuvaluba. E hevenyészett leírás sem hagyhat kétséget afelől, hogy a Tuvalu klasszikus melodráma, és ha mellé tesszük kvázi-némafilmségét, akkor párdarabját kapjuk Kaurismaki legújabb némafilmes remeklésének, a Juhának. Egyáltalán, filmünk meg sem születhetett volna a kispályás finn óriás nélkül.
A gesztus – vissza a némafilmhez, a tiszta forráshoz – eltéveszthetetlen. És csak üdvözölni lehet. Jó ideje érzékeljük már, hogy a mozi nagy narratívája, amit különösebb kockázat nélkül nevezhetünk hollywoodi típusú filmnek, határpontjához érkezett. Néhány éve már csak a semmit cizellálják, jelentős anyagi ráfordítással. És ha nem folyna közben ez a matatás a végeken – hogy egy élő klasszikusunkkal éljek –, így a második évszázadba lépve fájdalmas búcsút vehetnénk az elaggott kinematográfiától. De éppen erre a halk motozásra kapjuk fel időről időre a fejünket, amikor már hátat fordítani készülünk a vászonnak.
A Tuvalu két némafilmes alapműfajt, a melodrámát és a burleszket párosítja össze a műtőasztalon. Közülük a melodráma bizonyult életképesebbnek, ki tudja, hányadik virágkorát éli már, de nem bókolhatunk neki azzal, hogy nem hagyott rajta nyomot az idő vasfoga. A melodráma épp annyinak látszik, ahány éves, élveteg özvegynek, frissen fodrászolva és kiplasztikázva. De a burleszk úgy maradt, éretlen, bumfordi kiskamasznak, bokáját verdeső, lyukas seggű gatyában, és noha történtek kísérletek a nagykorúsítására, a próbálkozóknak be kellett látniuk, hogy ez a műfaj nem szelídíthető meg, csak romlatlan lelkével és korszerűtlen, „naiv” világképével együtt kelthető életre.
A Tuvaluban minden testet ölt és átlelkesül: Anton igazi csetlő-botló, aranyszívű chaplini figura, Éva drámai szende, aki a végzet asszonyát szeretné játszani, de a kritikus pillanatban mindig elvihogja magát. Kis költségvetésű film esetében mindig nehéz feladat a világteremtés. Egyfelől szerénynek kell lenni, visszavenni a vérmes tervekből, másfelől pofátlanul merésznek, zseniálisnak, ha egy mód van rá (lásd megint Kaurismaki). A Tuvalu eminensen oldja meg a feladatot: helyszínként beéri a fürdő és vidékével, de azon belül már tobzódik az ötletekben, nem riadva vissza a blue box kendőzetlen használatától sem. Emil Hrisztov operatőr a keleti lepu széles esztétikai csapáján haladva is tud újat mutatni, az viszont eldönthetetlen, vajon szükségből csinál-e erényt a fekete-fehér film különféle árnyalatainak – kékes, szürkészöld, sárgásbarna – váltogatásával. Külön oszkárra jelölném a zajbrigádot, mert a Tuvalu némafilmes aspirációi igen jól megférnek a zenén túl a jellegzetes zajok burleszk-szerűen felerősített karikírozásával, és amikor az álomjelenetek színes betéteire kerül a sor, Veit Helmer rendező pontosan tudja, kihez forduljon ihletért: Jan Svankmajer cseh szürrealista animátorhoz.
A vízicsodát Mimi néni trafikjában lehetett kapni annak idején. Kis zacskóban aprócska izék, amelyek a korszak másik letűnt értékére, a betűtésztára emlékeztettek, csak ezek nem betűk voltak, hanem ákombákomok. De ha vízbe szórtad a zacskó tartalmát, néhány perc múlva gyönyörű világ nyílt ki belőle, egzotikus virágok, fák, halak és hajók. Mindez egy lavór vízben.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1284 átlag: 5.47 |
 |
|
