KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/december
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Láttam Tolnay Klárit sildes sityakban
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR FILM
• Enyedi Ildikó: A misztika vége Simon mágus
• Győrffy Iván: Csodák vására Misztikum a magyar filmben
• Győrffy Iván: Elvarázsolt kastély Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: Szentkuthy-mozi Elveszett irodalom
• Somogyi Marcell: Egy talált tárgy... Hajnóczy Péter
• Hajnóczy Péter: Akna a presszóban
• Reményi József Tamás: A tehetetlen kéz Császár István-filmek

• Dér András: Belső mozi, virtuális védelem Drogfilm
• N. N.: Drogfilmek
• Mihancsik Zsófia: Szertelen ország Magyar drogfront
• Kecskeméti József: Szertelen ország Magyar drogfront
• Kömlődi Ferenc: Tudattágítás, hedonizmus Timothy Leary és a pszichedelikus mozi
TITANIC
• Csejdy András: Semmi sem igaz, minden igazi Titanic fesztivál
• Forgách András: Boldog, boldogtalan Happy Together

• Galambos Attila: Kórház az egész világ Birodalom I-VIII.
• Bóna László: Gyógyítás, műholddal Dr. T.V.
VÁROSVÍZIÓK
• Antal István: Másodpercenként 24 kocka Az avantgarde New York
• Jakab Kriszta: Harapás a Nagy Almából Woody Allen
• N. N.: New York-filmek
KRITIKA
• Muhi Klára: De hát hol élünk? Sír a madár
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Démoni csapda
• Békés Pál: Nincs alku
• Mátyás Péter: Tökéletes gyilkosság
• Hungler Tímea: Furcsa pár 2.
• Harmat György: Nászok ásza
• Halász Tamás: Patriot
• Hatvani Tamás: Lost in Space
• Kömlődi Ferenc: Z, a hangya
• Tamás Amaryllis: Csenő manók
• Sulyok Máté: Mulan
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Az első mobil

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Apatow-humor

A Másnaposok-szindróma

Kapunyílási pánik

Csillag Márton

A ma legkelendőbb realista vígjátéktípus a tini- és szingli-komédiák mellett fiatal férfiak infantilis-fantasztikus kalandjait meséli el.

A Másnaposok című kicsapongástani vígjáték kritikai- és közönségsikere, valamint a folytatás elkészülte kapcsán érdemes végiggondolni, hogy a hollywoodi képfolyam újkori (Új-Hollywood alapítóinak színrelépésétől számított) történetében melyek voltak azok a vígjátékok, amiket nézők és szakértők egyaránt örömmel és elégedettséggel fogadtak, mert egyszerre lépték át a kollektív humoringer-küszöböt és elégítették ki a professzionális filmkritika által támasztott elvárásokat. A Másnaposok esetében a közönség elégedettségére a folytatás elkészülte a bizonyíték, a szakmai sikerre pedig a film Golden Globe-díja a legjobb vígjáték kategóriában, valamint az amerikai filmes újságírás elismert alakjainak (Roger Ebert, James Berardinelli, Peter Travers) elnéző lelkesedése. Ez a film ugyanis távol van a tökéletestől (Ernst Lubitsch és Billy Wilder csupaszív vígjátékai fekete-fehérben is jóval színesebbek nála), annak ténye azonban, hogy az átlagosnál jóval nagyobb filmbevitel hatására jellemzően felborult humorháztartású kritikusok Todd Phillips rendező filmjét hivatalosan is „viccesnek” bélyegezték – magyarul nemcsak nevettek a vetítésen, de azt később be is vallották –, azt mutatja, hogy adott filmtörténeti pillanatban, a globalizálódó tömegkultúra korában a Másnaposok teljesítette elsődleges vígjátéki kötelességét.

A vígjáték műfaja bizonyos rendszerességgel, időről időre megújul, új alműfajok veszik át a vezető szerepet, korábban elképzelhetetlennek hitt al-alműfajok születnek, és a létező világ valós problémái azelőtt ismeretlen csatornákon szivárognak be a cselekmény szövetébe. Ez a fajta evolúció elengedhetetlen a műfaj sikere érdekében, hiszen a közönség nemcsak az ezerszer hallott viccre unhat rá, de arra is, ha minden viccet ugyanabban a stílusban mondanak el neki. Ezért, míg a film mint multiplex látványosság fennmaradásában a vizualitás megújulása a kulcsfontosságú tényező (gondoljunk csak a különféle 3D- és IMAX-technikák megjelenésére), addig a vígjátékok esetében továbbra is az elbeszélés, a narratíva reformja az elsődleges eszköz a túlélésért folytatott küzdelemben. Egy talpraesett komikusnak (lásd: Judd Apatow) nem kell új színpad, fénytechnika és jobb mikrofon ahhoz, hogy újszerűen meséljen vicceket, egy csillogó revüszínház impresszáriója azonban (lásd: James Cameron) kénytelen mélyen a zsebébe nyúlni, ha minden évadban le akarja nyűgözni közönségét.

Kicsengettek

A szexuális forradalom előtti hollywoodi vígjátékokat vizsgálva szembetűnő, hogy az infantilizmus helyett elsősorban a romantikus indíttatású szerepcserék, berendezési tárgyak és társadalmi osztályok közötti csetlés-botlások, valamint a politikai szatírák vitték a prímet, a nyíltan vágyott gyermeki élethelyzet és lelkiállapot nem volt vászonképes, hiszen a humor forrása ekkor még csupán a társadalmi konvenciók határainak finom feszegetése volt. Ennek az áldatlan (maradi nézők szerint áldott) helyzetnek vetett véget a test és a lélek hetvenes évekbeli felszabadulása, melynek hatására már az évtized végén megszülethetett egy olyan zsánerdefiniáló darab, mint az 1978-as Animal House (a szerencsétlen magyar cím – Party zóna – használatától a továbbiakban eltekintünk), ami a felnőtté váláshoz nélkülözhetetlen diákcsínyek bemutatását a hatvanas évek világháborús kalandfilmjeinek dramaturgiai magaslataiba emelte. A filmtörténet számtalan testes komikusa után John Belushi itt végre olyan karaktert alkotott (az ő örököse Jack Black és Zach Galifianakis), akinek fizikuma nem az örök áldozat puhányságát és kényelmességét példázza, hanem mindazt a felgyülemlett sérelmet, akaratot és őrült tudást, mely egy ekkora testbe szorulhat. A cselekményét 1962-be helyező Animal House kendőzetlenül mutatta be azokat a szexuális, kábítószeres, magas alkoholtartalmú, vagy egyszerűen tisztán polgárpukkasztó kalandokat, melyeket a fél évtizeddel korábban készült (és ugyanabban az évben játszódó) American Graffiti autós gyorsulásokkal és báli lassúzásokkal próbált meg helyettesíteni. A két filmben mégis közös vonás, hogy mindkettő a 18 év körüli, biológiai szükségszerűségből mulató korosztályt vette górcső alá, mintegy utólag elismerve, hogy már a hatvanas évek elején is jobban izgatta a fiatalokat a fogamzás, mint például irodalomórán a fogalmazás.

A nyolcvanas évek elejétől valamivel finomabbra és fiatalabb hősökre hangolva, de folytatódott a tizenévesek kalandos mindennapjainak krónikája (Változó világ, Nulladik óra, stb.), ezúttal a jelenbe helyezve a történteket, ám a gondtalan nosztalgia és lezser világmegváltás helyett nagyobb hangsúlyt kapott a tudatlanságból eredő hibák veszélyeinek és a fiatalok sebezhetőségének bemutatása. Az évtized végére a tinikalandok sajnos meglehetősen ellaposodtak, a valós talajt elveszítve futurisztikus-fantasztikus eposzokká nőtték ki magukat (Vissza a jövőbe 1–2–3.), a saját múlt és jelen örömteli felfedezése elveszítette érdekességét. A változó nézői igények az elbeszélés reformja helyett a vizualitás megújítását helyezték előtérbe, olyan filmeket kellett gyártani, melyek képesek voltak felvenni a versenyt a Star Wars- és Indiana Jones-filmek magával ragadó kalandosságával és megkapó képi világával, ezért aztán komédiák helyett sorra készültek a paródiák (Nagy durranás 1–2., Haláli fegyver, Csupasz pisztoly-filmek stb.), amelyek jellemzően nem a mindennapok kellemes és kellemetlen nüanszainak humoros tolmácsolására szolgáltak.

Vissza a jelenbe

A világ popcorn-kedvelő népessége hosszú évekig volt kénytelen Leslie Nielsen jól rendezett ősz fürtjeit vizsgálni, ha nevetgélni támadt kedve, nem csoda hát, hogy felüdülésként hatott a gumiarcú Jim Carrey megjelenése, akinek mimikája körülbelül úgy viszonyult Jack Lemmon arcjátékához, mint mentorai, a Farrelly-testvérek művészete Billy Wilderéhez. Nevezett fivérek filmjeiben visszatért a társadalmi konveciók áthágásának tematikája, csakhogy – miként a való világban – az intim szféra nagyobb szerepet követelt magának a történetben. A Farrelly-filmekben felnőtt emberek kalandjait látjuk, meglehetősen groteszk tálalásban, a gyermeki bizonytalanság és kísérletezés elemeivel (és sok-sok testnedvvel) gazdagítva, ezzel is jelezve, hogy egy komoly szabályokkal nehezített, politikailag túlságosan korrekt világban az infantilizmus egyszerre lehet a humor forrása, illetve a szemszögváltás és az ellenállás eszköze. Bármennyire gusztustalanok, a Farrelly-szatírák a szó klasszikus értelmében vett okos vígjátékok, melyek a nézőt arra késztetik, hogy más nézőpontból vizsgálja életét, ízlésére és érzékszerveire hatva zúzzák porrá a világ és a társadalom működésébe fektetett bizalmát. A mainstream humor tárgya bő évtizedes kalandozás után ismét az itt és a most lett, tartalom (narratíva) és forma (vizualitás) egyensúlyba került, és mire Cameron Diaz frufruján Ben Stiller spermája megszáradt, komikusok új nemzedéke állt készen a bevetésre.

Szabad a csók, szabad az esés

Az Apatow-klán manapság nem igényel különösebb bemutatást, miként az a tény sem, hogy egyre több kritikus szerint dolgozik ritkán cserélt panelekből. Judd és bandájának érdemei azonban elvitathatatlanok a nyolcvanas évek eleji tinivígjátékok műfajának feltámasztásában, és sikeres adaptálásában a 9/11 utáni közérzethez. Nekik köszönhető továbbá, hogy képzeletünkben az amerikai középiskolások nem forró pitékkel, hanem bakelitlemezekkel ápolnak intim kapcsolatot. A géppuskaszájú kanos kis fiatalok (Superbad) és kezdő felnőttek (Felkoppintva) sikere nélkül a Másnaposok hősei sem részesülhettek volna kedvező fogadtatásban, mert míg a nézők a korábbi filmekből megkedvelték a realista módon ábrázolt ütődöttek jó ütemérzékű megnyilvánulásait, addig az alkotók eltanulták a fenti ábrázolásmódot és ritmusképletet.

Korszerű vígjáték a Másnaposok, de nem zsánerteremtő darab. Felnőtt férfiak infantilis-fantasztikus kalandjairól szól, előképét mégsem a hasonló kicsapongásokat elbeszélő filmekben kell keresni. A téma finomabb feldolgozást nyert ugyan a Kerülőutakban, ahol két középkorú férfi szabadult ki a nyomasztó mindennapok szorításából, és engedte lazábbra a gyeplőt; a 40 éves szűzben pedig el sem kellett hagyniuk a várost szintén felnőtt hőseinknek ahhoz, hogy egy helyenként Farrelly-hangulatú történetben ismerjék meg jobban önmagukat – mégis, legény nélkül legénybúcsúzó barátaink valójában a Szex és New York hölgyeinek párdarabjai. Kortalanok és nemtelenek, hiszen mikor kiszabadul belőlük a gondtalan gyermek, ők csakis a csillogást és a kalandot hajszolják; és míg New York-i kolléganőik mindent megtesznek azért, hogy megszerezzék az irányítást, másnapos barátaink – férfiatlan módon – teljesen átadják magukat a körülmények hatalmának. Szép dolog a szabadesés, átélni többször is biztosan élvezetes, de nézni nem feltétlenül. Félő, hogy a Másnaposok folytatása még kevesebb újdonsággal szolgál majd.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/06 24-25. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10668