KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
   1998/december
KRÓNIKA
• Dániel Ferenc: Láttam Tolnay Klárit sildes sityakban
• (X) : Öndivatbemutató
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR FILM
• Enyedi Ildikó: A misztika vége Simon mágus
• Győrffy Iván: Csodák vására Misztikum a magyar filmben
• Győrffy Iván: Elvarázsolt kastély Beszélgetés Kamondi Zoltánnal
• Ágfalvi Attila: Szentkuthy-mozi Elveszett irodalom
• Somogyi Marcell: Egy talált tárgy... Hajnóczy Péter
• Hajnóczy Péter: Akna a presszóban
• Reményi József Tamás: A tehetetlen kéz Császár István-filmek

• Dér András: Belső mozi, virtuális védelem Drogfilm
• N. N.: Drogfilmek
• Mihancsik Zsófia: Szertelen ország Magyar drogfront
• Kecskeméti József: Szertelen ország Magyar drogfront
• Kömlődi Ferenc: Tudattágítás, hedonizmus Timothy Leary és a pszichedelikus mozi
TITANIC
• Csejdy András: Semmi sem igaz, minden igazi Titanic fesztivál
• Forgách András: Boldog, boldogtalan Happy Together

• Galambos Attila: Kórház az egész világ Birodalom I-VIII.
• Bóna László: Gyógyítás, műholddal Dr. T.V.
VÁROSVÍZIÓK
• Antal István: Másodpercenként 24 kocka Az avantgarde New York
• Jakab Kriszta: Harapás a Nagy Almából Woody Allen
• N. N.: New York-filmek
KRITIKA
• Muhi Klára: De hát hol élünk? Sír a madár
LÁTTUK MÉG
• Báron György: Démoni csapda
• Békés Pál: Nincs alku
• Mátyás Péter: Tökéletes gyilkosság
• Hungler Tímea: Furcsa pár 2.
• Harmat György: Nászok ásza
• Halász Tamás: Patriot
• Hatvani Tamás: Lost in Space
• Kömlődi Ferenc: Z, a hangya
• Tamás Amaryllis: Csenő manók
• Sulyok Máté: Mulan
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Az első mobil

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Életbevágó

Stílgyak

Gelencsér Gábor

Magyar sors magyar ecsettel: a kiszolgáltatottság drámája az újszülött gyermekét eladó asszony történetében.

 

Divatos galériák fotósorozatát idéző fekete-fehér kompozícióival filmtörténeti utazásra hív Buvári Tamás kisjátékfilmje. Nem a némafilmek világába, mindössze a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának honi „fekete szériájához”, ahol a bűn és elveszettség mozdulatlan „kárhozata” gomolygott elő a celluloid „szürkületből”, avagy éppen vetett sötét „árnyékot a hóra”. A Tarr BélaFehér GyörgyJanisch Attila nevével fémjelzett stílus sajátos magyar film noirt eredményezett, amely – noha nem hiányzott belőle a kriminalisztikai értelemben vett bűn, illetve bűntény, valamint a nyomozás és a nyomozó motívuma illetve alakja – a történeten és a szereplőkön túl mégis valamiféle metafizikai „botrányra” utalt. Nincs ez másképp az Életbevágó esetében sem: a sztori váza „napihírre”, a béranyaság új-rabszolgaságának konkrét botrányára épül, a film azonban éppen az erőteljes stilizálás hatására magasról tekint tárgyára, s rögtön az egyetemes sorsdrámára figyel, ahelyett, hogy előbb az emberi konfliktussal törődne.

A dráma helyén viszont balladát látunk, ami még nem volna baj, csakhogy ez a ballada nem tragikus csomópontokra épül, hanem lírai epizódokra: a stílus, pontosabban a stilizáció már ezen a szinten kíméletlenül átveszi a hatalmat, s uralja – pontosabban helyettesíti – a dramaturgiát. Így aztán a történetet mozgató motívumok gyönge láncszemekként, szociológiai életképekként illeszkednek az elbeszélésbe; sem az eseményeket nem magyarázzák, sem az eseményeket kikényszerítő körülményekről nem árulkodnak. A harmadik gyermekét váró asszony sorsa olyan, mint ahogy az a Nagy Magyar Tényfeltáró Riportban meg van írva: faluvégi, düledező ház, munkanélküli, alkoholista férj, sár, nyomor, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, s mindez a gyerekek, egy kisfiú és egy kislány szomorú-bölcs tekintete előtt. Az anyagi megváltást jelentő béranyaság lehetőségét újgazdag dzsipen érkező őrző-védő Gábriel közvetíti, aztán már a történet szintjén is egyre távolodunk a mégoly közhelyes környezetrajztól: az akció „szakmai” hátterét egy joviális orvos biztosítja, míg az adminisztrációt flegmán és magabiztosan intézi jól szabott kiskosztümében a platinaszőke ügyvédnő. Az asszony döntése ilyen körülmények között különösen nehéz – a valódi lelki drámát ezek a helyzetek és képek helyettesítik –, s nem lesz könnyebb Amerikában sem, ahol már nem ennyire vadkapitalista módon, hanem sokkal kulturáltabban űzik a gyerek-ipart: intézik a szülést, közvetítik a „szállítmányt”. New Yorkban a felhőkarcolók és a hidak vastraverzei egyszerre riasztók és hívogatók – mindenekelőtt persze fotogének –, a templomból kizavarják az embert, a gyerekvásárló frusztrált „apa” – ez a film legkínosabb jelenete – pedig még meg is akarja erőszakolni a szerencsétlen béranyát. Főhősünk lelkiállapota itt is „kivetül” a környezetére – és itt sem jár jobban. Hogy mi zajlik le benne, azt nem tudjuk meg, hiszen látni sem azt látjuk, amit ő, hanem kizárólag azt és úgy, amit az alkotók. Mintha nem az ő döntése, hanem kizárólag a szerzői nézőpont volna „életbevágó”.

A „szerzői nézőpont”, azaz a film képi megoldásai ennek ellenére kiválóak – azaz leesnek a történetről; nem erősítik sem a szociológiai látleletet, sem az egyéni drámát, csak egymást. A stílus kétségtelen érettségéről tanúskodik, hogy Buvári Tamás és operatőre, Tóth Zsolt egyforma biztonsággal találja meg saját képeit a szürke magyar dombokon és a New York-i zugokban. Néhány beállítás, és az orvosi vizsgálóból elvarázsolt kastély, a pesti bérházból kafkai hivatal lesz, erős atmoszférájú, izgalmas terek. S a színészválasztás is (különösen az ügyvédnőt és az orvost alakító Börcsök Enikő illetve Madaras József esetében) bátor és eredeti döntés. Mégis fél filmet látunk: a történet elvonatkoztatása, a helyszínek stilizáltsága, a valóság–álom–látomás határainak elbizonytalanítása, a jelképességüktől tudatosan megfosztott, ugyanakkor megemelt képek kompozíciós rendje határozott látásmódról, jó ízlésről, tehetségről vallanak. Hiányzik viszont az az alap, amelyre a stílus ráépülhetne, amitől a stílus valóban stílussá válhatna, s nem maradna póz, modor, „művészet”. Az élet valahogy kifelejtődött az Életbevágó című filmből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2000/07 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2997