KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/január
KRÓNIKA
• Ádám Péter: Jean Marais (1913–1998)
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Bérczes László: Van és változik Beszélgetés Grunwalsky Ferenccel
• Hirsch Tibor: Semmi sem az, ami Beszélgetés Jancsó Miklóssal

• Gaál István: Addio Padre Profeta! Búcsú Szőts Istvántól
• Szőts István: Címszavak a Röpiratból
• Szőts István: Don Quijote magyarok Levél Északra
• Schubert Gusztáv: Fekete lyuk Cigánysorsok
• N. N.: Roma-filmek
• Rádai Eszter: Ugyanolyan vagyok, mint te Cigányok a médiában
• Gyurkovics Tamás: Cigányok ideje Romák a televíziókban
• Fáy Miklós: Mit ér a vér, miszter fehér? Roma-klip
• Lajta Gábor: A semmi moralistája Kuroszava-töredékek
• Báron György: Erdő és sár A hét szamuráj
• Létay Vera: Még nem, már igen Madadayo
• Pápai Zsolt: Thrillerhez öltözve Brian DePalma filmjei
• N. N.: Brian DePalma filmjei
• Bikácsy Gergely: A sikoly Vigóról jut eszembe
• Hideg János: Macskák, kölykök, uszályok Jean Vigo élete
• Galicza Péter: Hiánydramaturgia Beszélgetés Herskó Jánossal
• László Péter: Mesék ezeregy forintból Open Film Fesztivál
• N. N.: OFFkárral díjazott filmek
KRITIKA
• Varga Balázs: „Csak ami nincs” Tükröződések
• Vágvölgyi B. András: Drog road-movie Félelem és reszketés Las Vegasban
MULTIMÉDIA
• Molnár Dániel: Infóháború, médiamarkec Ars Electronica
LÁTTUK MÉG
• Takács Ferenc: Ezer hold
• Ágfalvi Attila: Sue
• Turcsányi Sándor: Ronin
• Varró Attila: Halloween – Húsz évvel később
• Beregi Tamás: A sivatag rabjai
• Mátyás Péter: Keresd a nőt!
• Hungler Tímea: Átkozott boszorkák
• Tamás Amaryllis: Apád-anyád ide jöjjön!
• Vidovszky György: Gattaca

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Karl Freund: A múmia

Teremtő újrafelhasználás

Pápai Zsolt

A német expresszionizmus jelentős operatőrének, Karl Freundnak első rendezése a Universal-horrorok különleges darabja.

 

A német expresszionizmus clair obscurjének jelentős exportőre az Államokba 1929-ben emigrált Karl Freund operatőr volt, aki olyan hazai munkáiban, mint Wegener Gólemje, Murnau Az utolsó embere vagy Lang Metropolisza oroszlánrészt vállalt a legendás fény–árnyék-technika kifejlesztésében. Freund Hollywoodba érkezte után a Drakula és A Morgue utcai kettős gyilkosság fényképezésével tette le névjegyét, és e filmek hamar meggyőzték producerét arról, hogy direktorként is ki kell próbálnia őt. A múmia, Freund rendezői debütálása az életmű ékkövei közé tartozik, emellett sok szempontból kivételes helyet foglal el a harmincas évek Universal-horrorjainak sorában is.

A múmia-sztori a nagy horrormítoszok árnyékában aratott szolid, ám nem lebecsülendő sikereket, a mese népszerűségét jelzi, hogy a harmincas-negyvenes években féltucatnyi folytatás követte a nyitódarabot. A múmia nem csupán azért jelentős mű, mert a legkiválóbb Universal-filmekhez hasonlóan kiállításával jól példázza, hogy a szűkös büdzsé javarészt ellensúlyozható a rafinált make-uppal, az invenciózus fényképezéssel és a színészek intenzív jelenlétével, hanem azért is, mert annak a trendnek a születését jelzi, amely hosszú távon krónikus önismétléshez vezetett a Universal-műhelyben: Freund filmje az első a Universal-horrorok között, amely a stúdióban készült korábbi darabok valamelyikének leleményeit reciklálja, azonban még nem szolgai módon, hanem konstruktívan és kreatív szemlélettel teszi mindezt.

A cselekményszövés néhány eleme, a dramaturgiai építmény, továbbá az egyes figurák és a közöttük lévő kapcsolat jellege Browning Drakulájára emlékeztet – korántsem véletlen, hogy Drakula és A múmia alkotógárdája a forgatókönyvírótól kezdve a produceren át a szereplők egy részéig közös. Imhotepet, a karnaki templom főpapját közel 3700 évvel a film jelenideje előtt élve temették el, mert ellopta az Ízisznek Ozirisz életre keltésekor mondott szavait rögzítő szent iratot, hogy annak segítségével próbálja meg feltámasztani fiatalon elhalálozott szerelmét. 1921-ben brit régészek rátalálnak Imhotep szarkofágjára, valamint a titokzatos szent iratra, és ezzel elindul a lavina. Az életre kelt főpap szívét 3700 évnyi szendergés után is a szerelem tüze hevíti, de mivel egykori választottjának csupán a testét támaszthatja fel, túlvilágra jutott lelkét nem, egy, a kedvesére kísértetiesen hasonlító hölgyet szemel ki vágyai beteljesítéséhez.

Az élve eltemetett, ezért a túlvilágról testestül-lelkestül kitagadott Imhotep ugyanúgy a köztes világ örök nyugtalanságra ítélt lakója, mint Drakula. Imhotep hasonló módon hipnotizálja választott áldozatát, mint Drakula gróf, és a főpappal szemben is – csakúgy, mint a vámpírral szemben – az ítélőerő megőrzése és az óvatosság az egyetlen ellenszer. A múmiában mindemellett a figurák dramaturgiai elhelyezkedése is a Drakulát idézi: a rém egy háromszög-alakzat középpontjában áll, melynek a vágy titokzatos tárgya melletti további két tagja a Browning-mű Van Helsingjének reinkarnációjaként feltűnő józan gondolkozású, idős tudós és a nő szívéért folyó harcban a szörny riválisaként fellépő fiatal férfi.

A világítástechnika és a fényképezés frontján is számos hasonlóság fedezhető fel a két opus között, azonban Freund – illetve operatőre – ezúttal némileg limitáltabb eszközökkel, azaz kevesebb erős kontraszttal dolgozott, mint a Drakulában. A rendező rutintalanságát csupán néhány hamis vágás és egy-két kontinuitáshiba jelzi, kárpótlásul viszont számos eredetibb megoldás akad filmben. A címszereplő Boris Karloff rendre visszatérő, hipnotikus erejű nagyközelije mára legendássá lett, és ugyancsak nevezetes a történet kétharmada táján terített flashback, mely Imhotep halálának körülményeiről tudósít. A széles mozdulatokra épülő színészi játék, a részben statikus beállítások és a felgyorsított snittek ugyanazt a célt szolgálják: Freund a némafilm emlékét balzsamozza be velük, a hangos váltás hajnalán egy archaizáló képekkel komponált szekvenciában tiszteleg a mozi hőskora előtt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2002/12 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2781