KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/február
KRÓNIKA
• N. N.: A 30. Budapesti Független Film- és Videószemle díjai
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története
MAGYAR MŰHELY
• Mihancsik Zsófia: A mese vége Elveszett történetek
• Jeles András: Raszter Színészmaszkok

• Schubert Gusztáv: Hidegebb a halálnál A Haneke-gyilkosságok
TELEVÍZÓ
• Hirsch Tibor: Digitális ablak Hétköznapok teleregénye
• Horváth Antal Balázs: Egy show a semmiről Seinfeld
• N. N.: Másképp röhögünk
• Gelencsér Gábor: Magaskultúra földközelben Jelenetek egy házasságból

• Herpai Gergely: A virtuális rivaldafény sztárjai CD-mozi
• Beregi Tamás: Rovarszív Bogaras filmek
• Bikácsy Gergely: Én voltam a Hold Méliès-tekercsek
• Varró Attila: Az édenkert peremén Nyugat-Afrika filmjei
• Muhi Klára: Kilégzés, belégzés Európa filmhét
• Geréb Anna: Megkövült snittek A két Eizenstein
• Ágfalvi Attila: Alphawille-től Abraxasig Filmépítészet
KÖNYV
• Dániel Ferenc: Mozgóképeskönyv Varga Csaba: Film és story board
KRITIKA
• Bori Erzsébet: Nagybudapesti feltámadás Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten
• Spiró György: Magyar virtus Gengszterfilm
• Békés Pál: Halványkék angyal Ámbár tanár úr
• Ardai Zoltán: Örökzöld Baltimore Kuki
LÁTTUK MÉG
• Tamás Amaryllis: Eladó
• Hungler Tímea: Téli vendég
• Kis Anna: A galamb szárnyai
• Kömlődi Ferenc: Penge
• Mátyás Péter: Rejtélyes alkony
• Hatvani Tamás: Ha eljön Joe Black
• Korcsog Balázs: A közellenség
• Somogyi Marcell: Rémségek könyve
• Janisch Attila: Psycho
• Vidovszky György: Örökkön örökké
• Harmat György: Egyiptom hercege
HANGKÉP
• Petri Lukács Ádám: Ott vagyunk minden kilométerkőnél

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mesebeli Afrika

Fekete tükör

Schubert Gusztáv

A francia külvárosok lázadása felperzselte a közhelyinket.

 

Párizs lángjainak fényében másként látszik a mesebeli Afrika is. Mindenekelőtt azért, mert kiderült, sokkal közelebb van, mint gondolták a franciák, gyalog történetesen kettő percre legszentebb katedrálisuktól, ahol királyaik nyugosznak. Aki járt már ott, láthatta, Párizs észak-nyugati peremkerülete, Saint-Denis, a gótika születési helye ma már fekete-afrikai város, és ez a tény láthatóan meglepte a franciákat. A banlieu-k, a főleg feketék és arabok lakta külvárosok tavaly novemberi lázadásában nem az erőszak, nem a Molotov-koktélokat dobáló fiatalok, nem a felgyújtott autók és iskolák látványa volt a megdöbbentő, hanem ez a közelség, amire csak most, a tűz vakító fényében eszmélt rá a gall gloire-tól mindig is bódult francia polgár. A barikádokra, a polgárháború előérzetére még csak-csak fel lehetett készülve, ha máshonnan nem, 68-as élményeiből vagy a Gyűlölet (1995) képeiből, de arra, hogy az Antenne2 a Rue Balzacból közvetítse egy etnikai háború képeit, s ne a beláthatatlan messzeségből, Elefántcsontpartról vagy Csádból, azzal nem tudott mit kezdeni. Legalábbis a liberális francia, mert a megátalkodott ókonzervatív semmiféle megvilágosodást nem élt át, hacsak azt nem, hogy végre nyíltan elbüszkélkedhetett rasszizmusával: ő mindig is tudta, hogy a feketékben nem lehet bízni, igazi emberevők. A sokk a liberális idealizmus dogmáját kapta telibe, miszerint – „az idegen szép”. Az idegen tényleg szép, ha szabadon választhatja idegenségét, másságát, és nem a körülmények vagy a többi ember kényszeríti rá a különállást. A francia külvárosok népe egészen a legutóbbi időkig nem idegen volt, hanem két civilizáció határmesgyéjén élő hontalan, aki bebocsáttatásra vár. A liberális Francia Köztársaság és az egykori maghreb és fekete-afrikai gyarmatokról beözönlő bevándorlók közötti konszenzus abban állt, hogy a bőrszín nem számít, bárkiből lehet francia. Ez a kölcsönös reménység szállt el az ezredforduló idején a semmibe. A Gyűlölet hősei csóró és dühös külvárosiak, de – algériai vagy szenegáli felmenőik ellenére – franciák. Ha ma, alig tíz év múltán Kassovitz újra leforgatná a filmjét, idegeneket találna ugyanott, akik már nem franciák akarnak lenni, hanem arabok vagy volofok. Ami persze legalább akkora képtelenség, mint amikor még azt hitték, és hihették, mert a befogadó társadalom is ezt szerette volna hinni, hogy semmi perc alatt franciák lehetnek.

Rengeteg regény és film készült már arról, micsoda brutalitással gyarmatosították az európaiak Afrikát, Ázsiát, Amerikát, az „idegent” tűzzel-vassal irtó konkvisztádor régóta nem példakép már, ahogy a gonosz kannibálokról sem sűrűn álmodunk. A jó vadember mítoszától azonban nem tudtunk megszabadulni, a moziban – ha Afrikáról van szó – még mindig ez a legkelendőbb mozgókép, meg az utóbbi időben ehhez társuló realistább szekuralizált „misszionárius mozi” (Volt egy farmom Afrikában, Az elszánt diplomata), amelyben jóindulatú fehérek próbálják megmenteni az éhező és háborúzó afrikaiakat. Nemes gesztus, de hatástalan, mert a káoszba süllyedt Afrikát csak az afrikaiak tudják megmenteni, ha menthető még egyáltalán. Ezer zsák rizs, tízezer ampulla gyógyszer tüneti kezelésre elég, a mesebeli Afrika már csak a moziban látható, helyét, nem ma, nem tegnap, hanem száz-százötven évnyi módszeres, s nem egy esetben merőben jószándékú civilizáló gesztus nyomán egy elfuserált Afrika vette át. Nincs mesebeli Afrika, és nincs már Fekete-Afrika sem, csak Fekete-Európa van Tangertől Fokvárosig.

Az archaikus, törzsi Afrika nincs többé, vagy ha csodával határos módon itt-ott még megmaradt, percei meg vannak számlálva. Elsüllyedt örökre, mert felperzselték vagy civilizálták. A filmes, ha tisztességes, ezt a kiégett Afrikát mutatja (Darwin rémálma), ha bölcs is, azt, ami a romokból, a kificamított lelkekből születik, a gyűlölet kultúráját, a kultúra legvégső, kétségbeesett formáját, a gyilkos paródiát. A gyarmatosított Afrika igazi tragédiájának egy félórás cinéma vérité, Az őrület mesterei a leghűségesebb dokumentuma. Az etnográfus Jean Rouch 1955-ös filmjét pontosabb lenne Őrült gazdáknak fordítani, mert főszereplői a gyarmatosítók, a Kormányzó, a Tábornok, a Madame, pontosabban azok a groteszk torzalakok, aminek a haukák az európai megszállókat látják, és amilyennek fehérre festett arccal, rikító rongyokban, dühödt extázisban eljátsszák. (A Négerek hasonló rituálét vitt színpadra 1959-ben: Jean Genet fehér maszkos fekete színészekkel játszatta el a gyűlölt gyarmatosítókat.) A nyálfolyatós önkívületbe torkolló pusztító-önpusztító hauka rítus az asszimiláció csődjének kultusza: ha nem tudsz olyan lenni, mint ők, legyél gyökeresen más; ha nem tudsz szeretni, gyűlölj. Két kultúra között, a semmi közepén, már csak ez marad. Ha meg akarjuk érteni, mi történt Saint-Denis-ben, ebbe a fekete tükörbe kell hosszan belenéznünk.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8530