KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/március
KRÓNIKA
• (X) : Hontalan hon
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Bori Erzsébet: Tatabánya, Glasgow Skót-magyar
• Vasák Benedek Balázs: Tank, felhő, jegenye Erdély Miklós kívül és belül
• Erdély Miklós: Istentisztelet a valósághoz A happeningről
• Schubert Gusztáv: Filmesek a ravatalnál Halál egyenes adásban
• Tamás Amaryllis: Minden titkok értelme Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bóna László: Élet veszélyben Túlélő-magazinok
• Forgách András: Vérontástechnikák Jackie Brown
• Pápai Zsolt: Játék az árnyakkal Stephen King, a rémkirály
• N. N.: Stephen King-adaptációk, játékfilmek, eredeti forgatókönyvek
• Bikácsy Gergely: Lassú terek, olvadó időben Manoel de Oliveira
• N. N.: Manoel de Oliveira filmjei
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Fenékig tejfel Edinburgh
• Kúnos László: Tisztes ipar Svéd filmhónap
• Kúnos László: Hamsun Beszélgetés Jan Troell-lel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Moziéletrajz Oxford Filmenciklopédia

• Reményi József Tamás: Látni akarták Putti Lya-repríz
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Őrizem a szemetet 6:3
• Muhi Klára: Bábeli szerelem Natasa
• Gyurkovics Tamás: Árukapcsolás Kalózok
LÁTTUK MÉG
• Lajos Sándor: Szerelmes Shakespeare
• Tamás Amaryllis: Gabbeh
• Turcsányi Sándor: A púpos
• Varró Attila: Nightwatch – Éjjeliőr a hullaházban
• Békés Pál: Good Will Hunting
• Stein Ernő: A nő kétszer
• Vidovszky György: Dolcsi vita
• Mátyás Péter: A csók
• Ardai Zoltán: A játék ördöge
• Köves Gábor: Ronda ügy
• Zsidai Péter: A katona
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pornógólok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Terrormozi

Homeland – A belső ellenség

Az elnök sorozata

Baski Sándor

George W. Bush elnökségével párhuzamosan futott a szintúgy nyolc évadot megért 24, amely a korszak talán leghűbb popkulturális leképeződése volt. A sorozat főhőse, a rettenthetetlen Jack Bauer a legdrasztikusabb eszközök bevetésétől sem riadt vissza, hogy megvédje hazáját az elvetemült terroristáktól. Mint utólag kiderült, maga Bush is a széria rajongói közé tartozott, ami aligha meglepő, tekintve, hogy a 24 konklúziója tökéletesen rímelt a terror ellen globális háborút indító kormányzat ki nem mondott, de következetesen képviselt alapelvére – a cél szentesíti az eszközt.

Az immár második ciklusát töltő Barack Obama is megtalálta a saját sorozatát. Az ő abszolút kedvence a Homeland, amelyet – az anekdota szerint – meg is vásárolt DVD-n, majd a színészekkel dedikáltatta a lemezt. A férfi főszerepet alakító Damian Lewis az alábbi ajánlás kíséretében szignózta a kiadványt: „Egyik muszlimtól a másiknak”, utalva ezzel arra, hogy míg a színész a fikció világában egy muszlim hitre áttért hazaárulót játszik, addig Obamát a kevésbé iskolázott amerikaiak jelentős része máig egy magát kereszténynek hazudó muszlimnak tartja. Ez a pikáns áthallás egyben rá is világít arra, miért aratott a Homeland – A belső ellenség eddigi két évada osztatlan nézői és kritikai sikert.

A sorozat alapötlete elviekben nem túl korszerű. A hidegháborús paranoiával együtt a kémthrillerek alvó ügynökei is kimentek a divatból. Ami A mandzsúriai jelöltben még ijesztően reális szcenáriónak tűnt, az ma a legkevésbé sem hiteles – arab ügyért harcoló fehérbőrű terroristák csak a politikai korrektségre kínosan ügyelő produkciókban léteznek. Az Obama személyét – és az amerikai muszlimokat – övező bizalmatlanság azonban azt tanúsítja, hogy ha nincsenek is belső ellenségek, igény azért lenne rájuk.

A Homeland alapszituációja mégsem az újraéledni látszó kollektív paranoia kielégítése miatt működik igazán, hanem mert az alkotók komolyan vették a ponyvaregények lapjaira kívánkozó ötletet, és papírmasé figurák helyett többdimenziós karaktereket teremtettek. Az iraki fogságból 8 év után hazatérő Nicholas Brody őrmester nem a 24 kérlelhetetlen terroristáinak rokona, hanem egy traumatizált hús-vér alak, aki legalább annyira össze van zavarodva, mint az őt halottnak hívő családja. Ellenlábasa, a rá kezdettől gyanakvó CIA-ügynök sem éppen egy Jack Bauer: míg a 24 főhősét soha nem kínozták morális dilemmák, és mindig pontosan tudta, ki az ellensége, addig Carrie Mathison (Claire Danes) folyamatosan vívódik, olyannyira, hogy végül szó szerint beleőrül a nyomozásba.

A sorozat realizmusa persze viszonylagos. Az izraeli Hatufim, amelyről mintázták, sokkal inkább eleget tesz ennek a követelménynek. Az eredeti változatban nem egy, hanem két fogságba esett katona tér vissza a családjához 17 évnyi távollét után. Az amerikai helyzettel ellentétben Izraelben a hasonló esetek meglehetősen gyakoriak – nagyjából 1500 egykori hadifogoly él az országban – a sorozat pedig a jelenség súlyához mérten foglalkozik mind a hazatérők visszailleszkedési nehézségeivel, mind a családtagok gyökerestől felforgatott életével; a hétköznapi drámák mellett a thriller szál gyakorlatilag háttérbe szorul. Bár a Homeland is érinti ezeket a problémákat, a legalább tíz karaktert mozgató Hatufimmal szemben inkább Brody és Carrie figurájára fókuszál, a drámai feszültséget így elsősorban kettejük állandóan változó kapcsolata biztosítja.

A sorozat írói nehezen tagadhatnák le, hogy korábban a 24 stábjában dolgoztak – a dramaturgiai fordulatok helyenként Jack Bauer kalandjait idézik –, egyelőre azonban sikerült megtalálniuk a thriller és a pszichológiai dráma közti megfelelő egyensúlyt. Míg a 24 formátumából fakadóan minden epizódban prezentálniuk kellett több bombasztikus csavart, ami hosszútávon komolytalanná tette a sorozatot, addig a Homeland jóval ráérősebb tempója mellett a szereplők elmélyítésére is jut idő, ennélfogva a cselekmény fordulatai sem tűnnek annyira abszurdnak. Jótékony hatással van a széria hitelességére az is, hogy az alkotók láthatólag nem időhúzásra építenek, nem akarják hosszú évadokon át önmagukat ismételni. Inkább a nézői elvárásokkal játszanak: előbb felmutatják, majd – rendszerint a következő epizódban – félredobják a kínálkozó kliséket, így szinte lehetetlen kiszámítani, milyen irányba görgetik tovább a történetet.

A lényeget lecsupaszítva persze a Homeland is arról a kérdésről szól, amiről a 24: hogyan és milyen áldozatok árán tudja megvédeni magát Amerika a terrortól? A két sorozat között „mindössze” annyi a különbség, amennyi a Bush-korszak és az Obama-éra közt: míg előbbi fekete-fehérben láttatta a világot és egyszerű válaszokat kínált, addigi utóbbi ugyanazokat a célokat jóval kifinomultabb eszközökkel próbálja elérni.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/03 15-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11368