KritikaKohlhaas MihályVérmocskos igazságérzetSchreiber András
Önkény és
önbíráskodás, korrupció és igazságkeresés állnak egymással szemben Kleist két
évszázad múltán is aktuális kisregényében.
A lélek- és elmekórtan Kohlhaas-szindrómaként
ismeri a kóros érvényszerzésbe tébolyulást. Megszállott igazságvágyók
tünetegyüttese – demokráciákban a mániákus pereskedőké (idehaza egy
pesterzsébeti épületgépészt neveznek-bélyegeznek „perkirálynak”, aki az
elsíbolt rendszerváltás okán '93 óta körbeperelte az egész országot, beleértve
bírókat, ügyészeket, de még Sólyom László egykori köztársasági elnököt is),
elnyomott csoportoknál pedig a terroristáké. „A Kleist-mű narratívája gondos
részletességgel világítja meg a terror lelki hátterét” – írja Gerevich József
Heinrich von Kleist kisregényének hőse és az öngyilkos merénylők lélektani
hasonlóságairól szóló tanulmányában.
Nem
biztos, hogy Kleist – mintegy sorvezetőként – efféle paranoiamodell
felállításához szánta legragyogóbb prózai művét. Kiváltképp, hogy a Kohlhaas
Mihály (1810) épp annyit foglalkozik a bosszúvágy kísértette igazságkereső
őrülettel, mint annak kiváltó okával, azzal a megrázkódtatással, amikor az
egyszeri ember becsületébe gázolnak, jogsérelmet szenved, és bárhová forduljon
is, semmibe veszik. Súlyos trauma. Kleist nem két lóért, egy összevert
szolgáért, de nem is asszonya életéért, hanem az egyetemes igazságért száll
harcba. A feudális jogrend ütközik a felvilágosodás filozófiájával, a korrupció
és nepotizmus pókhálójába szőtt kegyetlen valósággal a jogegyenlőségen alapuló
ideális világkép áll szemben. No meg egyéni polgári harag a békésebb
polgárosodással – a lócsiszárt Luther Márton igyekszik ráébreszteni
ellentmondásos helyzetére: rigorózus igazságérzete szörnyeteggé tette, mert
cselekedetei nem állnak arányban az elszenvedett sérelemmel. Beteg világ az,
ahol a legjóravalóbb emberek rablókká és gyilkosokká lesznek.
A
Kohlhaas-szindróma egyik kísérőjelensége a bosszúvágy. Ősi mozgatórugó. Kleist
művei telítve vannak alantas és magasztos gyűlölettel, de a Kohlhaas Mihályban
sikerült igazán tetten érnie a „legfőbb szenvedély” lélektani, társadalmi és
politikai hátterét. Ha a mozi korábban felfedezi magának, akkor a Kohlhaas
Mihályt ma a bosszúfilmek epikai gyökereként emlegetnénk. Így is az,
pontosabban, minden, az érzelmek vezérelte megtorlásról szóló mozgóképben van
valami kleisti-kohlhaas-i mozzanat. Vegyük csak Mundruczó Kornél legutóbbi
opusát: a Fehér Isten meginduló kutyahadserege éppolyan túlkapásokra
vetemedik a bizalomvesztés és emberi terror okán, mint Kleist hőse, és a
kiváltó ok is hasonló. Mundruczó ebperspektívából mutatja meg a kitaszítottak
embertelen sorsát, a világ közönyét a jogaiban korlátozottakra, és a közönyre, terrorra
adható brutális választ.
Csupán
maroknyi nevesített Kohlhaas-adaptáció készült, mind kiszolgáltatva a
történelmi kornak, amelyben születtek (Kleist is „adaptált”: hősét Hans
Kohlhase brandenburgi kereskedőről mintázta). Ha az első, 1937-es változatot
nem a svájci Max Haufler rendezi, hanem – tegyük fel – Veit Harlan, akkor
belesimulhatott volna a náci kultúrpropaganda gépezetébe. Legalábbis, ha
számításba vesszük, hogy Karl Mayer-Exner 1933-as színpadi átiratában Kohlhaas
az „ébredő” németek mintapéldánya, a beteges világot pedig a romlott zsidó
bankárok irányítják. A német színház ekkortájt valóságos Kleist-háborút vívott:
Bertold Brecht parabolájában Kohlhaas Mihály az abszolutisztikus rend (úgyis,
mint „ébredő” németek) kollaboránsává züllik. Brecht a vaskosan átírt darabból
filmváltozatot is tervezett, de az végül nem készült el. Ahogy a náci
propagandamozi is kihagyta a Kohlhaas-parafrázist, legfeljebb Luis Trenker és
Kurt Bernhardt Der Rebell-jével (A
lázadó, 1932) lehetne szemtelenül kohlhaas-i párhuzamot vonni. Ebben az
1809-es tiroli parasztfelkelésre emlékeztek az alkotók: Severin Anderlan
medikus (Trenker alakításában) visszatér szülőfalujába, ahol napóleoni katonák
lemészárolták a szüleit, az ifjú hamarosan gerillaháborút szervez. Hitler
állítólag négyszer is megnézte, Goebbels széles körben dicsérte és példaként
állította a hazafias filmalkotások számára. Miért is lett volna szükségük a
náciknak a veszedelmesen többrétegű Kohlhaas Mihályra, ha az
ellenszegülésről készült már olyan film, amely egyértelmű viszonyokat ábrázol,
és amelynek végén az agyonlőtt vezér kikel a sírjából, hogy patrióta énekszóval
kísérve masírozzon az ég felé.
Majd' négy
évtizeddel később – amikor Kleist reneszánszát élte a német színházakban és a
moziban (Hans Jürgen Syberberg: San Domingo, Helma Sanders-Brahms: A
chilei földrengés) – Volker Schlöndorff kísérletezett azzal, hogy hidat
verjen Kleist kisregénye és az aktuális történések közé. Az 1969-es Kohlhaas
Mihály a '68-as diáktüntetések és munkásmegmozdulások
dokumentumfelvételeivel indul, aztán a rendező visszarepíti a nézőt a XVI.
századba, hogy elregélje a kor „legjóravalóbb s egyúttal a legszörnyűbb”
emberének történetét. Brecht aktuálszínháza köszön vissza, noha Schlöndorff
filmjében Kohlhaas nem paktál le a hatalommal, de a csatlakozókat már
egyáltalán nem a tiszta jogigény – vagy a vezérük iránti lojalitás – hajtja. A
sokféle egyéni indok (nevezzük számításnak) nem csak a felkelés kibontakozását
gátolja, de kilúgozza a „mozgalom” eredeti, morális indítékát is. Marad a
színtiszta terror – a pesszimista Schlöndorff megérezte a RAF egy évvel későbbi
megalakulását.
„Reménytelenül
elmeháborodott emberrel állunk szemben. Mást nem tehetek, mint hogy kérjem az
Urat, az ő végtelen bölcsességével bántatlanul vezessen ki bennünket e szomorú
ügyből” – ezt már Booker T. Washington mondja E. L. Doctorow századfordulós panorámaregényében,
a Ragtime-ban – amiből Milos Forman készített filmet hat évvel később. A
Kleist ihlette regény cselekményét Doctorow Észak-Amerikába helyezi: New
Rochelle, 1910-es évek. Kohlhaas Mihályból Coalhouse Walker jr. fekete
ragtime-zongorista lett, a lovakból pedig egy Ford T Modell – ezt piszkítják
össze rasszista tűzoltók. A regény megjelenésekor egyébként kereken tíz év telt
el a fekete felsőbbrendűséget is hirdető Malcolm X erőszakos halála, és hét a
békés ellenállás vezetője, Martin Luther King elleni gyilkos merénylet óta.
Minden erőltetett párhuzam nélkül: a fekete polgárjogi mozgalom forrongó
évtizedében a szent őrült és a tiszteletre méltó prédikátor is ugyanarra a
sorsra jutott.
A legújabb
filmfeldolgozás, A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája látszólag
nem keres semmiféle aktualitást magának, mintha Arnaud des Pallières úgy vélte
volna, Kohlhaas örökérvényű története megáll a maga lábán mindennemű
utalgatások nélkül is. Ami egyfelől igaz is, de a rendező a kleist-i
szövevényes politikai háttérből is vaskosan húzott. Szinte elvész a korrupció,
kisebbedik a trauma, így a kohlhaas-i magánforradalom lélektana is csorbát
szenved.
Pallières
szikár, szűkszavú filmjében a lovaké és a tájé a főszerep. Ha Schlöndorff a
western és a német Heimatfilm házasításával próbálkozott, akkor Pallières
mozija francia western. A rendező szinte szerelmes a dél-francia tájba
(egyébiránt a Kleist-mű nyomán amerikai western is készült, John Badham
rendezte az HBO-nak 1999-ben The Jack Bull címmel). Akár azt is
hihetnénk, a helyszínváltoztatás silány bosszú Kleist Napóleon ellen érzett
mérhetetlen ellenszenvéért, csakhogy a francia környezet egy fontos történelmi
szereplőt is magával hoz. A szászországi és brandenburgi választófejedelmek
helyett ebben a történetben Navarra királynéja, Angoulême-i Margit a felsőbb
földi hatalom. Ami részben az eredeti szövevényes cselekmény egyszerűsítését is
magyarázza, de érthetővé teszi, miért lett Pallières-nél Kohlhaas fiaiból
egyetlen leánygyermek. Nőkben erős Pallières átirata – Kohlhaas asszonya,
leánya és Margit tiszta szívű nők. Túlzás lenne azt állítani, hogy A lázadás
kora Kleist feminista olvasata (ilyesmit Helma Sanders-Brahms hozott össze A
chilei földrengéssel). Az empatikus, tiszta és józan gondolkodású nők a
férfibrutalitást ellenpontozzák; annak a két érzésnek – harag és szeretet – a
pozitív pólusai, amelyek között Kohlhaas megrekedt. A haragos lócsiszár nem
csak igazának elismerésére, de szeretetre is vágyik. Azt pedig – sulykolja Pallières
mozija – nem lehet gyilkos tombolással kivívni. Győz az igazság, veszít az élet
– a terrorista igazához mások vére tapad.
A LÁZADÁS
KORA: MICHAEL KOHLHAAS LEGENDÁJA (Michael Kohlhaas) – francia-német, 2013.
Rendezte: Arnaud des Pallières. Írta: Heinrich von Kleist műve alapján Arnaud
des Pallières és Christelle Berthevas. Kép: Jeanne Lapoirie. Zene: Martin
Wheeler. Szereplők: Mads Mikkelsen (Kohlhaas), Mélusine Mayance (Lisbeth),
David Kross (Pap), Bruno Ganz (Kormányzó), Denis Lavant (Teológus). Gyártó: Les
Films d'Ici. Forgalmazó: Vertigo Média kft. Feliratos.
122 perc.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 369 átlag: 5.8 |
 |
|
