KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
   1999/március
KRÓNIKA
• (X) : Hontalan hon
• (X) : A Balázs Béla Stúdió története

• Bori Erzsébet: Tatabánya, Glasgow Skót-magyar
• Vasák Benedek Balázs: Tank, felhő, jegenye Erdély Miklós kívül és belül
• Erdély Miklós: Istentisztelet a valósághoz A happeningről
• Schubert Gusztáv: Filmesek a ravatalnál Halál egyenes adásban
• Tamás Amaryllis: Minden titkok értelme Beszélgetés Dettre Gáborral
• Bóna László: Élet veszélyben Túlélő-magazinok
• Forgách András: Vérontástechnikák Jackie Brown
• Pápai Zsolt: Játék az árnyakkal Stephen King, a rémkirály
• N. N.: Stephen King-adaptációk, játékfilmek, eredeti forgatókönyvek
• Bikácsy Gergely: Lassú terek, olvadó időben Manoel de Oliveira
• N. N.: Manoel de Oliveira filmjei
FESZTIVÁL
• Csejdy András: Fenékig tejfel Edinburgh
• Kúnos László: Tisztes ipar Svéd filmhónap
• Kúnos László: Hamsun Beszélgetés Jan Troell-lel
KÖNYV
• Kelecsényi László: Moziéletrajz Oxford Filmenciklopédia

• Reményi József Tamás: Látni akarták Putti Lya-repríz
KRITIKA
• Turcsányi Sándor: Őrizem a szemetet 6:3
• Muhi Klára: Bábeli szerelem Natasa
• Gyurkovics Tamás: Árukapcsolás Kalózok
LÁTTUK MÉG
• Lajos Sándor: Szerelmes Shakespeare
• Tamás Amaryllis: Gabbeh
• Turcsányi Sándor: A púpos
• Varró Attila: Nightwatch – Éjjeliőr a hullaházban
• Békés Pál: Good Will Hunting
• Stein Ernő: A nő kétszer
• Vidovszky György: Dolcsi vita
• Mátyás Péter: A csók
• Ardai Zoltán: A játék ördöge
• Köves Gábor: Ronda ügy
• Zsidai Péter: A katona
KÉPMAGNÓ
• Reményi József Tamás: Pornógólok

             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Monsieur Bard különös óhaja

Reményi József Tamás

 

Auguste Bard, ötvenkét éves buszsofőr, reménytelenül csúnyának elkönyvelt agglegény megtudja, hogy a szíve elhasználódott, közel a halál. Természetesen éppen ekkor, vesztenivaló híján éri a vakszerencse: milliókat nyer ruletten. A rokonság makacs tiltakozása, hajtóvadászata ellenére beteljesíti hirtelen támadt – ám egész addigi életének elfojtott, föl sem ismert ösztöneiből fakadó – vágyát: a nyeremény segítségével saját gyerekhez jut.

E különös óhaj történetét Radványi Géza rendezte 1953-ban, Franciaországban, s munkájáról így nyilatkozott egy kései interjúban: „Azt hiszem, a Valahol Európában után az egyetlen őszinte film, amit életemben még csináltam”. Őszinte, az alkotás öröméről ars poetica-szerűén valló s – tegyük hozzá – kitűnő film ez, amelynek műsorra tűzése a mai honi forgalmazás egyik legszebb ötlete. Ars poetica? Hogyan lett az érzelgősségre csábító szituációból gunyorosan bölcs állásfoglalás a teremtés dolgaiban?

A filozofikus szándékot keretjáték is jelzi, a sors fura koreográfiájának képeivel s a túl komolyan vett „tánclépések” ironikus kommentárjával. Mindez arra figyeltet, hogy példázatot látunk, olyan ember példázatát, aki egyszeriben a halál felől, a mindennapi fásult robottól, önzéstől, érdekektől megszabadultan néz az életre, felülkerekedve a kicsinyes családi pörlekedéseken és szorongásokon. Auguste olyasmire szánja el magát, amire azelőtt még szavai sem voltak: létrehozni valami szépet önnön lényéből, akibe belesulykolták, hogy ronda és semmirevaló. Megváltja a szerencsétlenségét, tudatos, körültekintő alkotómunkával, mint valamely szobrász, aki végre alkalomhoz, megfelelő feltételekhez jut. Auguste arra használja a halál intését, ami egyedül méltó az emberhez – rokonsága viszont a beteg szívből is üzletet csinálna, a halálból is pénzt, haszontalan tőkét. A „megátalkodottan” szépet teremtő személyiséget a „normális” környezet bolondnak s erkölcstelennek bélyegezheti, s bizony Auguste alig kerüli el a végső megaláztatást.

E fanyar tanulság 1953-ban sem volt új, de új és egyéni, ahogyan a meseszövésben, a jelenetezésben, a színészvezetésben ötvöződik a hűvös bölcsesség a szemérmes szenvedéllyel. Egyetlen példa. Auguste hazavisz az utcáról egy angyalarcú kisfiút, hogy – a népi hiedelem tanítása szerint – leendő gyermekének anyja szépet lásson. A kisfiú elalszik, Auguste körültekintően ügyel a nyugalmára, egyszercsak az ingaórát is megállítja, s ezzel a mozdulattal nemcsak a kisfiúét, a maga álmát is óvja, hisz az idő őellene dolgozik. Michel Simon – akinek jelenetei e gyermekkel a hat évvel korábbi Somlay Artúrt idézik nekünk – belülről sugárzó, eszköztelennek mondott színészi alakítása a szerep szemérmes-bölcs kettősségét, a naiv, tudatlan ember fölmagasztosulását lenyűgöző erővel érzékelteti. Simon játéka szemernyit sem avult mára, jólesik újra látni őt a vásznon.

Auguste-tel végez a szívroham, amikor fia világra jön. A halál és a születés közös pillanata lehetetlenné teszi, hogy alkotó s „műve” találkozzanak. De a kegyelmi állapot nagy kalandjának köszönhetően ötvenkét évi vegetálás után mégis elmondható: Monsieur Bard nem élt hiába.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/12 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4262