Fesztivál

Figuira da Foz

Éjféli mozik

Zsugán István

Kiküldött munkatársunk beszámolója

Az Európa keletibb vagy északibb tájairól érkezett látogató újra és újra meglepve figyeli a Mediterrán-térség lakóinak, s általában a latinoknak az övétől jócskán eltérő napi életritmusát: a langyos nyári és őszi estéken éjfélig kisgyerekestül rajcsúrozó olaszok és franciák későesti vitalitását vagy a spanyolok éjfél utáni hangos társaséletét a hajnalig nyitva tartó, örökké zsúfolt kávéházi teraszokon, a nyüzsgő utcákon és tereken. A portugálok – az először odalátogató külföldi szükségképpen fölületes benyomása szerint – mintha még említett latin rokonaiknál is későbbi lefekvéshez szoktak volna: az Atlanti-óceán-parti, s valamivel nagyobb és iparnegyeddel is kibővült Balatonfüredre emlékeztető kikötő- és üdülőváros, Figueira da Foz filmfesztiváljának hivatalos programja szerint éjfél után fél órával kezdődik az utolsó „esti” vetítés (s a portugáloknak a pontosság nem lévén jeles erényük, a gyakorlatban inkább 1 óra körül sötétül el a mozi nézőtere...); hajnali négy óra tájban pedig filmesek, diákok, kritikusok és egyéb érdeklődők élénken gesztikuláló társaságokban vitatkoznak a frissen látott filmekről a fesztiválmozival átelleni – természetesen – javában nyitva tartó kis kávéházak asztalainál.

Ez a késő esti program a figueirai fesztivál igazi csemegéje a portugál közönség számára, s nem véletlen, hogy minden éjfélkor hosszú sorok állnak a mozi előtt, ahol olyan – a nagy nemzetközi fesztiválokon díjakat nyert, sikert aratott – filmeket vetítenek, mint Fellini Zenekari próbája, Jean-Luc Godard Mentse, aki tudja (az életét), Andrzej Wajda A karmester című alkotása, Orson Welles filmszakmai- és színészi műhelytanulmányként is maradandó értékűnek tetsző Filming Othello című műve, a szovjet Nyikita Mihalkov világsikert aratott Öt este című filmje, a lengyel Agnieska Holland Vidéki színészekje, Kiesiowski moszkvai díjnyertes Amatőrfilmese, vagy az olasz Franco Brusati Elfelejteni Velencét című filmje. (E filmekről részben a hazai bemutatók kapcsán, részben más fesztiválokról szóló tudósításokban a Filmvilág már beszámolt.) Ebből az éjfél utáni „elit-programból” választotta ki – félnapon át tartó, élénk viták eredményeként – a 23 tagú nemzetközi zsűri az 1980-as Figueira da Foz-i fesztivál három, Ezüstdíjjal kitüntetett filmjét: Francesco Rosi előzőleg Moszkvában is díjazott, s nálunk is bemutatott Krisztus megállt Ebolinál című művét; a nyugatnémet Ingemo Engström Túl a szerelmen című filmjét, valamint Gábor Pál itt is rendkívüli érdeklődéssel fogadott Angi Veráját. (Tanulságos élmény volt megfigyelni, hogy a választási kampány lázában élő, a televízióban vacsora közben a különböző pártok szónokainak beszédeit hallgató, azok ellentmondó érvelésén vitatkozó portugál diákok, értelmiségiek milyen elmélyült érdeklődéssel követték Angi Vera történetét; a vetítést követően pedig hajnali ötig ostromolták a magyar-, s általában a keleteurópai történelem utolsó évtizedeire vonatkozó kérdéseikkel az Európának ebből a feléből érkezett vendégeket. Az egyik spanyol egyetem – diákjaival együtt ideutazott – ifjú esztétika- és filozófiatanára elégedetten búcsúzott napkeltekor, mert végre sikerült begyakorolnia Lukács György – kurzusai állandó tananyaga, de számára nyelvtörően hangzó – nevének autentikus kiejtésmódját...)

A csaknem félévszázados fasiszta diktatúrát megdöntő vörösszegfűs forradalom óta eltelt, mindössze öt és fél esztendő – ráadásul súlyos belső ellentmondásokkal, restaurados törekvésekkel terhelten – nyilván nem változtathatta meg még alapvetően a kulturális szempontból számunkra elképesztően elmaradott Portugália összképét. Az analfabetizmusról például egymásnak homlokegyenest ellentmondó adatok vannak forgalomban (némelyek szerint a 35–40 százalékot is eléri a tényleges írástudatlanság); – de ha a legkevésbé kedvezőtlen statisztikákat vesszük is alapul, nyilvánvaló, hogy a mozgókép médiumának alighanem minden más európai országnál nagyobb szerepe van – lehet – az ország életében. (Különösen, ha hozzátesszük, hogy a portugál televízió műsorán – s feltehetőleg a közönség ízlésén – még mindig a Brazíliából importált folytatásos, gyakran 120–160(!) részből álló ponyvafilm-folyondárok uralkodnak...) Az elkötelezett, baloldali filmesek tehát logikusan fordulnak a forradalom utáni szovjet dokumentarizmus, illetve az olasz neorealizmus első hullámainak forrásaihoz (a közülük legtájékozottabbak pedig a magyar Balázs Béla Stúdióról is hallottak, s élénken érdeklődnek módszerei, eredményei iránt); – igyekeznek filmkamerával föltérképezni hazájuk közelmúltját és mai hétköznapjainak valóságát.

Jellegzetes, helyenként csípősen ironikus „belső kommentárokkal”, a látványt értelmező-ellenpontozó vágással fűszerezett történelmi dokumentáció például Rui Simões A derék jó portugál nép című (a fesztiválon dokumentumfilm-kategóriában díjat nyert) alkotása, a Salazar-rezsim bukása után bekövetkezett társadalmi-politikai változások, a gyakorta ellentmondásos fordulatok hiteles filmkrónikája. A vörösszegfűs forradalom első másfél esztendejét, az 1974. április 24-től 1975. november 24-ig történteket idézi föl a film híradófelvételek révén; s bár – amint a vetítést követő vitán a rendező elmondta – anyagi okok miatt csak 1980-ban sikerült elkészítenie a vetíthető kópiát, – a forradalom első szakaszának konfliktusai ölt év elteltével is aktuálisak.

Rui Simões 1944-ben született, s ha átnézzük a portugál filmek 1980-as katalógusát – amely már 23 címet sorol fel, s ez számszerűleg is óriási fejlődésről tanúskodik a néhány év előtti portugál filmgyártáshoz képest –; szembeszökő, hogy a rendezők többsége negyven éven aluli, s akad közöttük 1958-as születésű is. S e népes fiatal filmes gárda többsége – ha gyakran még eléggé egyenetlen művészi színvonalon is – a filmszalagot a közéleti cselekvés eszközének tekinti. Az 1980-as figueirai nagydíjas film, a Cerromaior készítője, az 1947-ben született Luis Filipe Rocha például a feudál-fasizmus viszonyai közül kitörni vágyó szegényparasztok küzdelmeit állítja – szimbolikus felhangokkal gazdagítani kívánt, dokumentum-stílusú – filmjének középpontjába; míg Monique Rutler – némiképp a mi úgynevezett „pszeudo-dokumentarista” jellegű filmjeinkre emlékeztető stílusban – a magukra maradó, nyomorgó öregek sorsára hívja fel a figyelmet két, nagyon eltérő anyagi helyzetben élő lisszaboni öregember párhuzamosan elbeszélt, érzelemdús történetében, melynek címe: Régiek a ruhák.

A figueirai fesztivál rokonszenvesen ügybuzgó szervezője, José Vieira Marques ismert baloldali portugál filmkritikus tehát egyszerre két fontos missziót teljesít ezzel a diákos elevenséggel és lezserséggel megrendezett filmtalálkozóval : évről évre azon frissiben megismertetni igyekszik honfitársait mindazzal az értékkel és újdonsággal, ami a Szovjetuniótól Lengyelországon, Olaszországon át Magyarországig vagy Brazíliáig létrejött a világ java filmeseinek műhelyeiben; s egyúttal széles panorámát mutat be az új portugál filmművészet – gyakran rendkívüli nehézségek közepette megszülető – alkotásaiból; azt a határozott meggyőződést keltve a külföldi érdeklődőben, hogy érdemes alaposabban odafigyelni e minden tekintetben fiatal és szellemében is fiatalos filmgyártás útkeresésének eredményeire, tanulságaira.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 1981/02 40-41. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7557

Cikk értékelése:

szavazat: 855 átlag: 5.35